Magyar Narancs: Minden történetnek zenéje van - írta a Selyem kapcsán. Az ön irodalmi kedvenceinek is van "soundtrackjük"?
Alessandro Baricco: Igen, azt hiszem, hogy az összes olyan könyvnek, amelyet igazán szerettem, megvan a maga zenéje vagy legalábbis a hangzása, soundja, ami jól bevésődött az emlékezetembe. El is tudnám táncolni őket. Ez a zene sokszor nagyon is nyilvánvaló, mint például Céline Utazás az éjszaka mélyére című regényében, máskor pedig finomabban szól, mint Salingernél vagy Hemingway-nél. De a zene mindig ott van.
| ||
MN: Akárcsak ön, Primo Levi és Italo Calvino is sok szállal kötődött Torinóhoz. Létezik az olasz irodalomban valamifajta torinói iskola?
AB: Azt gondolom, létezik ilyesmi: talán Fenoglióval kezdődik, aztán Calvino és Levi következik, mostanra pedig olyan írókkal folytatódik a sor, mint Dario Voltolini vagy Davide Longo. Valószínűleg három elem keveréke az, ami közös ezekben az írókban: az írás értelmének egy magasabb rendű ideája, egy bizonyos elképzelés arról, hogy mi is az irodalmi elegancia és egyfajta kitörölhetetlen szomorúság.
MN: Calvinóhoz gyakran hasonlítják. Kedvére való ez?
AB: Azt hiszem, hogy leginkább azért hasonlítanak Calvinóhoz, mert a külföldieknek, érthető módon, nem nagyon van más viszonyítási pontjuk. De azok számára, akik jól ismerik az olasz elbeszélő irodalmat, azt hiszem, adódnak más párhuzamok is. Akárhogy is, a Calvinóval feltételezett párhuzam még akkor is, ha pontatlan, mindenképpen nagy megtiszteltetés.
MN: A Selyem számít a legnagyobb sikerének. Következő regénye, a City megírását mennyiben nehezítették meg az elvárások?
AB: Biztos, hogy a Selyem kolosszális sikere sok mindenre magyarázatot ad a Cityt illetően. Azt hiszem, valamilyen módon védekezni akartam a Selyem sikere ellen, elkerülni, hogy megismétlődjék. Ilyen gondolatai persze csak fiatalon támadnak az embernek.
| ||
MN: A City Reading a francia elektronikusokkal, az Airrel közös projektje. Mi volt az együttműködés menete?
AB: Csináltunk egy közös előadást Rómában: részleteket olvastunk föl a Cityből az Air zenéjével kísérve. Jól kijöttünk egymással, s úgy éreztük, még tudnánk mit kezdeni ebben a felállásban. Úgyhogy elhatároztuk, hogy készítünk egy lemezt, csak hogy lássuk, mire megyünk. Ez a lemez a maga őrültségében az egyik legszebb dolog, amit valaha is csináltam.
MN: Zenekritikusként kezdte a pályáját. Szigorú szakíró volt, vagy inkább a megengedő-népszerűsítő típus?
AB: Egy anomália voltam kritikusként. Nem kritizáltam ugyanis, hanem meséltem. És ez egy kicsit mindenkin kifogott. Vagy nagyon szerettek, vagy utáltak, nem volt középút. Ez a megosztottság a későbbiekben is elkísért.
MN: Torinóban kreatív írást oktató iskolát alapított. Milyen tantárgyakat tanított?
AB: Az első tanévben egy olyan tárgyat tanítottam, aminek az volt a címe, hogy "formák és benyomások". Azt próbáltam elmagyarázni, hogyan befolyásolja a struktúraválasztás a közönség benyomásait. Volt, hogy Beethovent hallgattunk, máskor meg Kantot olvastunk. De tanítottam én a későbbiekben mindenféle mást is. Képtelen vagyok ismételni magam. Ez is egyike a rossz tulajdonságaimnak.
MN: Feldolgozta, átírta az Iliászt. Hogyan fogadták a kísérletet?
AB: Az alapötlet az volt, hogy olvassuk fel az Iliászt színpadon, tart, ameddig tart. Úgy képzeltem ezt, mint valami közösségi rítust, egy ünnepet vagy mint egy rave partyt. Közben azért rájöttem, hogy a szöveget valamennyire mindenképpen át kell dolgozni, hogy a közönség is túlélje az élményt. A végeredmény pedig egy könyv lett, de nem vagyok meggyőződve, hogy valóban jó ötlet volt. A szöveg természete megköveteli a színpadot - ahhoz, hogy valaki teljes mélységében megértse a kísérletet, elengedhetetlen, hogy hallja-hallgassa, amint a szöveg a színészek révén hanggá válik. Mindenesetre a közönség nagyon jól fogadta a könyvet és az előadást is.
MN: De csak kétszer adták elő.
AB: Mert nagyon költséges előadás volt, ráadásul nehéz is volt összehozni. Inkább egyfajta eseménysorozatként, egy három estén át tartó programként működött. Rengeteg színészt és zenészt igényelt. Így nem tudtuk többször színpadra vinni, annak ellenére, hogy a közönség szívesen látná.
MN: A Davila Roa című darabja még ennél is kevesebb: egyetlen előadást élt meg.
AB: Igen egyszerű az oka: nem tetszett senkinek.
| ||
MN: Filmrendezőként is bemutatkozott a Lezione 21 c. filmmel.
AB: Amennyire ezt én megítélhetem, a film hol zsenális, hol meg egyszerűen ronda. Jobb időzítéssel, máskor talán sikeres lehetett volna. De amikor bemutatták, csak kevesen látták. Mindenesetre bármilyen őrültség volt, az egyik legjobb dolog, amit valaha csináltam.
MN: Másnak is írt forgatókönyvet, a Partita Spagnola című munkáját mégsem filmesítették meg.
AB: Az igazat megvallva a film elkészült, a történet ugyanaz maradt, de a rendező, Gérard Corbeau végül egy másik forgatókönyvet használt. Megesik az ilyesmi.
| ||
MN: Mi a baj a repülőgépekkel, mosóautomatákkal és pszichiáterekkel? "Bár ma se volnának" - írta róluk a Selyem előszavában.
AB: Nem vagyok az ellenségük, egyszerűen csak jelezni akartam, hogy egy tizenkilencedik századi történetről van szó. Hogy aztán senki se várjon mosóautomatákat. Az a könyv viszont, amin most dolgozom, hogy úgy mondjam, tele van mosóautomatákkal.
MN: Egy recenzens azt írta a könyvei végső elismeréseként, hogy "segítenek élni". Melyek azok a művek, amik önnek segítettek?
AB: Sok ilyen könyv van. A Pickwick Klub például, a Zabhegyező, néhány oldal Faulknertől, vagy Céline, Soriano és Simenon munkái. Az összes olyan olvasmány, amely megmentette az életemet.
