Vajon hogy jutott eszébe bárkinek, hogy egy krimit kilencvenoldalnyi nyüglődéssel kell kezdeni? Persze értem én, hogy a „domestic noir az utóbbi évek egyik legsikeresebb új műfaja”, és annak karakterkészletében kell lennie legalább egy senyvedő nőnek, de Kóbor Barbarának kissé megszaladt a keze.
Van ez a Holtodiglan, meg A lány a vonaton, és ki tudja még hány, hasonló regény az utóbbi időben, melyekben a párkapcsolati dráma vegyül a bűnügyi történettel. Figyelem: vegyül, nem pedig követi. Kóbor azonban a regény felén keresztül nem tesz mást, mint hogy főszereplője, a családi fészekért életcélját feladó Séverine Bonheur (!) sorsát ecseteli, aki zsarnok férje és a társadalmi elvárások igáját nyögi. Izgalomra vágyik (ahogy mi, olvasók is), aztán úgy a történet közepén elrabolja egy sorozatgyilkos. Ugyan sikeresen megmenekül, és ez a menekülés a kis Nóra szabadulása is a babaházból, ám nyomában a gyilkos – vagyis végre beindult a krimi, de amilyen hirtelen felforrt, olyan hamar el is fő. Szóval blöff az egész, az meg senkit se tévesszen meg, hogy a regényt magyar domestic noirként emlegetik, rútul nem az. Kondor krimijei magyar bűnügyi regények, mert hazai körülmények közé helyezi a történeteit. Ám attól, hogy valaki magyar nyelven ír, még nem honosítja meg a műfajt, ha annak cselekménye – kényelmesen – Párizsban játszódik.
Ráadásul mindez úgy, hogy közben olyan ordas közhelyeket villant, mint „a fantáziák csak tüneti kezelést nyújtanak. Az álmodozással az a probléma, hogy nem maradnak utána emlékek”. De a legkínosabb talán az, mikor szegény jobb sorsra – és szövegkörnyezetre – érdemes Arany Jánost parafrazeálja: „Furcsa dolog a rettegés. Elnémít és cinkossá tesz.” Épp olyan ez a regény, mint a megrendítő modorossággal barbe-à-papaként emlegetett vattacukor: „kis maréknyi cukorból születő, rózsaszín semmiség.”
Athenaeum Kiadó, 2016, 224 oldal, 2990 Ft
