H
A kettős életpálya irodalmon kívüli területei biztosították Lovik anyagi függetlenségét, aki ennek folytán az írói működését képes volt elválasztani a megélhetési kérdésektől. Átütő irodalmi sikereket mégsem aratott, komolyabb elismerések csak a váratlanul korai halála előtti években érték. Schöpflin Aladár a Nyugat 1914-es évfolyamában pazar portrét fest Lovikról, ahol ezt a viszonylagos visszhangtalanságot a személyiség elegáns diszkréciójával hozza összefüggésbe: "hűvösen, előkelően tartózkodó ember, aki (...) férfiúi szemérmetességgel és úri self-controllal csak éppen annyit mutat meg önmagából, (...) amennyi elkerülhetetlenül szükséges. Irtózik a feltűnéstől, mint valami közönséges dologtól, az eredetiség pózaitól, s inkább eltűri, hogy mások hatása alatt állónak látszassék, semhogy túlságosan hangsúlyozza különállását."
Az irodalomtörténet vaskos hajónaplójában ennek megfelelő besorolást kap, egyfajta
összekötő kapocs
szerepét Mikszáth és Krúdy között. Ez az alapvetően evolucionista megközelítés azonban nem képes magyarázatot adni arra, hogy miért is olyan jó Lovik munkáit, jelen esetben A kertelő agárt olvasni. S ha - jó okkal - a mikszáthi anekdotizmussal hozzuk is összefüggésbe a regényt, ezzel még mindig nem kaptunk magyarázatot magára az olvasói élményre. Jómagam arra a kevéssé szofisztikált válaszra hajlanék, hogy egész egyszerűen jó író.
Lovik regényében egyszerre van jelen a szecessziós cizelláltság ("Klárika kiügetett a málnási dombig, aztán vissza, a hulló levelek arany távlatában"), a jóízű anekdotázó hajlam (mindjárt a könyv elején megismerhetjük Pityu, a leggyorsabb tót nyúl üldözésének történetét) és a finoman csípős humor. Ez utóbbit az elbeszélői szólam elegáns, fanyar kommentárjai hordozzák. Például a versenyre kocsin érkező agarat egy lovászfiú kíséri, aki "időközönként rövidebb-hosszabb beszédeket intézett a fekete bajnokhoz", remélve, "hogy úgy elbánik azzal a Bárándi-féle inzselléreskedő kutyával, ahogy Pontius Pilátussal. Az agár csöndesen tudomásul vette mindezt, s még az utolsó, kissé sajátságos hasonlat sem hozta ki a sodrából." A kiváló fogathajtó főhős keze ügyében pedig ott "a négyes ostor, a büszke dzsentrilobogó".
A kertelő agár története voltaképpen
bosszúkísérletek
kudarcba fulladt sorozata: az önérzetében megsértett dzsentridinasztia ravasz kerülő utakon kíván elégtételt venni a palotai agarásztestület fiatal döntőbíróján, Bogdány Balázson, aki egy verseny folyamán diszkvalifikálta legjobb agarukat. (állítása szerint az agár kertelt - hogy ez mit jelent, azt most nem fejtem ki; a sportágon belül körülbelül az övön aluli ütés megfelelője). Az ifjú léhűtő és a Balsai család lánya, Klárika között aztán (valóban nem túl eredeti fordulattal) szerelem szövődik, és a végén természetesen minden jóra fordul.
Ez a röviden vázolt szüzsé azonban nyilván nem mond el semmi lényegeset a regényben megrajzolt világról. Lovik szelíd iróniával rekonstruál egy kiüresedett, látszatokra építő életformát. A vidéki dzsentri nemesség épp annak a tulajdonságnak van híján, ami voltaképpen nemessé tesz, a fesztelen, könnyed grandezza képességének. Talán nem véletlen, hogy Schöpflin ugyanezt jelöli meg Lovik Károly alkatának alaptulajdonságaként: "az idegekbe edződött és vérré vált kultúrára gondolunk, olyan kultúrára, amely nem a nyilvánosság számára készült díszruha..."
A regénybeli dzsentrik számára nem léteznek efféle belső, szilárd viszonyítási pontok, amire jó példával szolgál az egyik szereplő megkönnyebbült sóhaja: "Tehát mégse az utolsó ember a világon, csak udvariatlan... Ezt a hibát a Balsaiak évszázadok óta a legkönnyebben bocsátották meg maguknak." A látszat lefoszlásának legmeggyőzőbb jelenete azonban a kártyaszalon leírása: "Eleinte minden játék szép; a barátságos világítás, a tiszta zöld posztó, a méltósággal előmasírozó királyok és virágot tartó királynők tetszetős képpé olvadnak. Maguk az urak is előkelőek: fehér ingmellük ragyog, arcuk derült, de emellett elhatározott. Csak később változik a helyzet, amint az óra mutatója előbbre meg előbbre halad: a gyertya lassan megrogy, a faggyú egyenlőtlenül szakad le róla, a kanóc reszkető lángot vet, (...) az urak okos tekintete éhes farkaspillantásoknak ád helyet, s az asztal, mintha a rajta történő bűnöket bánná, hamvat hint magára..." Bogdány Balázs, az üresfejű és felületes úrifiú ezzel szemben ténylegesen világi ember, a társasági érintkezés konvenciórendszerét teljes egészében sajátjának tudja, nála nincs távolság a szerep és a személyiség között. A nem túl bonyolult szerep és a nem túl bonyolult személyiség az ő esetében legalább összhangban áll egymással, és éppen ezáltal emelkedik a Balsai-klán fölé.
A noran kiadó Ködlovagok sorozata a magyar irodalomnak egy, a széles olvasóközönség által kevésbé számon tartott korszakát járja körül. A ködlovagmítosz ugyanakkor erősen él a köztudatban, emblematikus figurája természetesen Krúdy Szindbádja. E sorozat "ismeretlen" szerzőit tehát van honnan olvasni, ismerős és belakható világot teremtenek, nem igényelnek speciális irodalomtörténeti vagy -archeológiai ismereteket. Ráadásul egyáltalán nem poros művek, szórakoztatóak és olvasmányosak, bátran ajánlhatjuk őket ifjú unokahúgoknak és idős hölgyrokonoknak egyaránt.
Keresztesi József
noran, Ködlovagok sorozat, 2002, 1200 Ft
