Az elõszó (Monolocale) sajátos, permanens múlt. Hévizi fegyelemmel mondja - az alig mondhatót. Becsületes társként szövi az egyszerre szakmai és privát kontextus sûrû hálóját: felvezet, "keretbe helyez", tételez, oszt és szoroz, s el is számol. Személyes szálak, meditatív csomók. Két nyomozó, két értelmezõ szövetsége sejlik fel. A startvonalon két fiatal, obligát ambícióval és radikalizmussal. A lelátón a megtalált apa, a mester. A startpisztoly másfél évtizede eldördült. Vajon a kaszáló idõben mi marad(hat) az egykori "õrületbõl"? Nincs válasz - de van tét.
A fókuszban a fõ mû (Iskola a határon), illetve annak is fõként hármas nyitójelenete (Az elbeszélés nehézségei) áll. Minden fonál e karóra kötve. A könyvet Jakus Ildikónak három, az 1990-es években keletkezett, világos logikájú, fel-felfénylõ nyelvû tanulmánya nyitja, mely a késõ modern próza kulcsfigurájának legfontosabb regényeit (Iskola a határon, Hajnali háztetõk, Buda) elemzi. A mindenkori értelmezés reflektorában álló Iskola kapcsán szervilizmustól mentesen, in medias res leszögezi, hogy "A regényrõl kialakult utalásrendszer szinte külön >>nyelvkéntottlikista Tandorit (is) segítségül híva - bátran argumentál és felülír. Iskola a határon: Medve, Bébé, Szeredy, Magda és a többiek felõl az elviselhetõség, "innen" vizsgálva a jelentés határán. Jakus szerint a mû nem a "függetlenség elveszíthetetlenségének", hanem a "szabadság veszélyeztetettségének" a regénye. Szerzõtársával szinkronban más-fajta olvasásra buzdít. Nem afféle magyar Törless-regényként, inkább "nyelvmûvészetként", illetve "létezés-szakmaként" kívánja olvasni, olvastatni a könyvet. ("Szegedy-Maszák Mihály helyett Balassa Péter" - vágná rá a javíthatatlanul eminens bölcsész.) Hévizi tézise alapján "az Iskola a határon a lappangó elkurvulás lehetõségfeltételeinek kérdésére felel, és nem az egyszer s mindenkorra kivívott bensõ szabadság elõtörténetét állítja". A cél tehát: leszámolni a példázatossággal; avagy etika máshogyan, továbbá kétely - minden elõtt.
Biztosítottnak tûnik a háttérfedezet is e diszkrét "dekonstrukcióhoz": ugyanis a szerzõknek sikerül elhitetniük, hogy Ottlik majd' minden bekezdését ismerik. A Veduta egyik látványos kontextusszervezõ elve (az életmûvön belüli intertextualitás) is e tudásból fakad. Kontrák, rekontrák halomszám. Ottlikra Ottlik, mondatra mondat, utalásra utalás. A szerzõi intenciók ellenére néha azonban szétfoszlik az esszébeszéd, s helyét valami - nehezen definiálható - szaktudományos aprólékosság foglalja el. Az állandó citátumok, grandiózus megfejtések, "leleplezések" õrületig fokozott leltározása néhol kifejezetten zavaróan hat. Ilyenkor a nyelv is
megdöccen,
s a sok finomság finomkodásba fordul. Mindez hangsúlyozza (bizonyítja) ugyan a filológiai munkát, kompetenciát; azért mindenre nem elég. Nem csoda hát, hogy Ottlik-szakértõi bizonyítvánnyal nem rendelkezõ, és/vagy rajongásból közepesre kollokvált befogadó számára helyenként fárasztónak, túlinterpretáltnak tûnik a szöveg. (Másként: filológusoknak krimi, krimifalóknak filológia.)
Az interpretációs technikák azonban meggyõzõek. Motívum-röntgen és elhallgatáselemzés. Beszédmód-analízisbõl kibomló ön- és Ottlik-ismereti látkép. Kérdések, sokperspektívás beszéltetés. (Ki milyen modalitásban beszél? Megfeleltethetõ-e a szerzõi énnel Bébé figurája? Rezonõr-e az elbeszélõ? Mennyire oldódik fel a szövegben, mennyiben marad kívül? Mekkora a distancia? Mennyi a csapda, az akna? Egyáltalán: hány kód maradt az értelmezõi közösségek számára néma?) Talán épp Jauss tételének ("minden megértésnek sajátja, hogy nem kényszeríthetõ ki") belátása történik itt: kirekesztés helyett dialógus.
A filológiai kapa minduntalan "szétcsap" a sorok között, újrarendezve azokat. Sorakozó, újra - akárha katonáéknál. Mindemellett az Ottlik-veduta kultúrtörténeti utazásként is dekódolható, melyben (egyfajta bölcsész-karneváli jelleggel) szó esik 1956-ról, kávéház[ak]ról, Karinthyról, Kosztolányiról, Oscar Wilde-ról, Vernérõl és Rilkérõl is. A kiinduló beszédhelyzet azonban változatlan marad: a szerzõpáros nem fogadja el a merev Ottlik-képet. Ne legyen Ottlik- ikon. Történõ kép(zet) legyen inkább, ha úgy tetszik: történõ kétely. Egyébként - az ún. szuperolvasóknak minõségi lubickolást biztosítva - sikeresen építenek a kétely alakzatára (is). Igen, a veduta rászorít a kételyre: s ez egyáltalán nem kevés.
Érzelmi és tudóskönyv - egyszerre. Ottlik köpönyege alól kihulló - azt némiképp át is alakító - nagyszabású munka. Minden szerzõ vágya, hogy ilyen ádázul röntgenezzék meg, ennyire komolyan vegyék állításait, utalásait - útvesztõit, zsákutcáit.
Pollágh Péter
Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004, 340 oldal, 2400 Ft
