Magyar Narancs: Több mint tíz év és vagy száz adás után véget ér rádióműsorod, a Világgége. De hogyan kezdődött?
Szkárosi Endre: Hangköltészeti pályámon előrehaladva egyre jobban láttam, hogy ehhez a rádió az ideális terep. A Magyar Rádió irodalmi osztályán valamikor 1992-ben javasoltam Varga Lajos Mártonnak, Katona Imre Józsefnek és Magos Györgynek, hogy csináljunk egy ilyen műsort. Abszolút nyitottak voltak rá. Világhang-költészeti Revue címen indult fél órában, Kőrösi Zoltán volt a belsős szerkesztője, aki később az irodalmi osztály vezetőjeként is pártolta. '95 körül fél évre leállt ugyan a műsor, de aztán Világgége címmel immár egy órában újraindult, négyhetente, a Petőfin. Hortobágyi László stúdiójában vettük fel a műsorokat, legtöbbször Korányi Tamás közreműködésével, aki kortárs zenei szakértelmével segített, és máig Turai Tamás lett a belsős szerkesztője. A nagyobb terjedelem a koncepció kibővülésével is járt, a hangköltészeten túl zenei, hangművészeti műsorrá vált a Világgége, minden megjelent benne, ami a művészetből hangban megnyilatkozni képes, a képzőművészet határeseteitől a filmig, amiben Bakács Tibor segítségét bírtuk. Rengeteg új és régi, magyar és nemzetközi művet mutattunk be ezekben a hangfolyamokban, a történeti avantgárd felvételektől a legfrissebb kortárs produktumokon keresztül az alternatív, elektronikus popzenékig, némi értelmező kommentárral, egy-egy avantgárdművész-interjúval.
MN: Most meg szóltak, hogy itt a vége, csináljatok egy búcsúadást?
SZE: Nem egészen. Amikor megtudtam, hogy meg kell szakadjon ez a folytonosság, én javasoltam egy ideiglenes búcsúszámot. De sem a művészeti főszerkesztőség, sem mi nem mondtunk le végleg a műsorról. Miközben természetesen rettenetesen sajnálom, ami most történik, tudom, milyen anyagi körülmények között, mennyi belső és külső szempontnak eleget téve dolgoznak. Egy képzőművészeti műsort szeretnének elindítani, aminek időt kellett találni. Nem túl szerencsés és rádióbarát, hogy egy hangművészeti adás látja ennek a kárát, de jelenleg nem találtak más megoldást.
MN: Tizenöt-húsz rövid blokkból álltak össze a műsorok. Egy alkalommal, Katona Imre halálakor egyperces csendet adtatok, ami nagyon radikális megoldás a rádióban, ahol tíz-tizenöt másodperc némaság esetén a hallgató már azt hiszi, valami hiba keletkezett. Nem volt nehéz ezt keresztülvinni?
SZE: Nem. Mindig is teljesen megbíztak bennünk, másrészt mindenképp meg kellett emlékezni Imréről, aki kiemelkedő háttérmunkása volt az irodalomnak, ha a közönség nem ismerte is. Döntésképes és határozott, ugyanakkor kedves, barátságos és őszinte ember volt, akinek az élete az irodalom rádiós megjelenítéséről szólt. De messze nem ez volt a leghosszabb hallgatás a Világgégében: egyszer betettük John Cage nagy "slágerét", a 4'33"-et, a Frank Zappa-féle változatban. Ez ugye pontosan négy perc harminchárom másodperc csend, legfeljebb a szék nyekereg meg a zongorafedél nyílik-csukódik, szóval a hallgatóinknak már lehetett ilyen csendélményük. És ez már túlmutat a rádión. Az életünket és a mai művészetet is meghatározó, állandó információdömpingben, a ránk zuhogó képek és hangok közepette, amikor csak a gyors és hangos beszédnek van nyilvánossága, a nyugodt közlés lehetősége mintha kikerült volna a kultúránkból: ilyen körülmények között nagyon hatásos tud lenni az, ha időnként csönd van. Ez átvezet a saját művészi gyakorlatomhoz is. A 80-as években a Konnektor együttessel nagyszabású dolgokat csináltunk: totális művészeti koncertszínházi munkánkban látványos színpadképekkel, dinamikus akciókkal, nagy energiák mozgósításával, expanzív, már-már támadó jelleggel dolgoztunk. A mai kulturális környezetben viszont magamon veszem észre, hogy ösztönösen minimalista eszközökkel dolgozom. Mert most a kevés jobban szól.
MN: Nemrég megjelent CD-tek az előző korszakot idézi fel. Ennek legenergikusabb darabjai között volt A walesi bárdok és a Nemzeti dal. Nagyon hatásos, de miért mondod visszafelé Petőfit?
SZE: Számos hangköltészeti antológián és nemzetközi projektben, különböző lemezeken szerepeltem, Márta Istvánnal és Bernáth(y) Sándorral csináltuk a Támad a szél, a Towering Infernóval a Kaddish című albumot, de a két éve megjelent Szkárosicon volt az első saját hangköltészeti lemezem. Ha régebbi fölvételekkel is, de ennek szerves folytatása a Konnektor-CD, amin A walesi bárdok és a Nemzeti dal is hallható, a Tűzfal - magyar irodalmi hallgatókönyv című műsorunkból. Mindkét lemezt kézbe vehető műtárgyként, hangzó anyagként és két nyelven olvasható librettóként készítettük el. A Nemzeti dalt az ember ismerni véli iskolai tanulmányaiból, miközben fogalma sincs róla. Amikor újra fölfedeztem magamnak, rájöttem, ez egy iszonyúan erős punk vers volt a maga korában. Ezt a szilaj, ugyanakkor féken tartott energiát akartuk visszaadni egy kemény, punkos, egyszerű zenei motívummal. Hirtelen jött az ötlet, hogy a végéről, soronként visszafelé haladva mondjam. A vers ezt lehetővé teszi, tartalmilag is, ritmikailag is. Nem változik az értelme, csak az elemi ereje szakad fel, szinte új műként jelenik meg. Fölkapod a fejed, hogy mi van? Én ezt eddig máshogy hallottam. Az is volt a szándékunk ezekkel a feldolgozásokkal, hogy leporoljuk és szálirány ellenében frissítsük fel őket, mint egy régi, szép, de már kopott gobelint. Arany versét hallottam Latinovits Zoltán egyik utolsó előadásában: máig emlékszem, milyen zseniális nonkonformizmussal bontotta ki A walesi bárdok dramaturgiáját. A mi előadásunk előtte is tiszteleg. A CD füzetében olvasható angol verzió Bernard Adams kortárs walesi költő munkája, hihetetlenül jól követi a metrumot, a ritmust - majdnem úgy szól, mint az eredeti, pedig az szinte lehetetlen. Ez a kiváló műfordítás itt lát először napvilágot, erre a filológiai tettre külön is büszke vagyok.
A Világgége utolsó adása április 11-én, hétfőn lesz a Petőfin. A CD-k: Szkárosicon (2002, Bahia), Szkárosi & Konnektor & Bernáth(y) (2004, A38).
