Ugyanakkor kétségtelenül következetesen felépített és átgondolt versvilággal állunk szemben. Korpa tudatos költő, s úgy tervezi meg költeményeit, akár egy építész. Nem véletlen, hogy gyakran beszél - többek közt a címadó versben is - a matematika nyelvén. Masszív versek ezek, túlságosan is masszívak. Rengeteg bennük az anyag, annyi, hogy magukat sem bírják el. Túlterhelt versek, szakaszok, szótagok. Zavaróan túlírt képek áradása az egész kötet: "hanyag / lepedőn szüzesség csordul a combok kampói / közül". Vagy: "az útnak útonálló hajlamai vannak". Király Jenő írta valahol, hogy a trükkök tűzijátéka andalító hatású. Korpánál ez halmozottan igaz. Nem tud takarékoskodni, képtelen megzabolázni nyelvét. Ráadásul a nagy szavak, a cifra homlokzat mögött üres versvilágot találunk. A leírások, lírává formált megfigyelések nem mutatnak túl önmagukon. Sőt, Korpa beleesik az egyik legjellemzőbb első kötetes hibába is: bántóan sokat használja az idegen nyelvű kifejezéseket. Szinte kérkedik velük. Pedig alapvetően ígéretes költővel állunk szemben, hiszen ott szunnyad benne az egyik legfontosabb: a saját hang csírája. Nincs benne semmi szokatlan, mégis érződik az egyediségre való törekvés, mely olykor még eredményes is.
Kissé elhamarkodottnak, sok szempontból félresikerültnek, de elsősorban eléggé unalmasnak érzem ezt a kötetet. "[M]ennyi tolófájdalom az ásításban" - írja Korpa. Hát, én tele vagyok tolófájdalommal.
FISZ, 2013, 89 oldal, ár nélkül
