Nemzedéktársainak munkáival ellentétben Szőcs egyetlen szövegén sem érezni, hogy bármiféle koncepciót kipótlandó született volna. Miközben rendre visszatérnek motívumok (örökölt tárgyak, álmok, emlékek), s bizonyos versek akár párba is állíthatók egymással (a Ceremónia és a Barna vagy; a Beszélgessünk még és a Tata álmai), ami finoman kiegyensúlyozott kötetkompozíciót eredményez. A könyv egészére jellemző univerzális magánytapasztalat ("úgy csókolta a nyakamat a fülemnél, / ahogy csak én lennék képes csókolni magam") miatt azt sem érezzük kiokoskodott szándékoltságnak, ha Szőcs magát a halottat (Leningrádi kollégium) vagy más rokonokat szólaltat meg (Kimenő, Ne gyerekeskedj), ez a melankólia ugyanis szorosan egymáshoz köti Tata szeretteit.
Pontos, rövid hasonlatok ("melegebb, mint a kezem, / és fehérebb, mint az ablak") és meghökkentő sűrűségű képek ("egy sírkőolvasó türelmére lenne szükség") jellemzik a kötetet. Az eszköztelen kimondás gesztusa ("Hosszú volt a tavasz") néhol ugyan a Telep Csoportot juttatja eszünkbe, és a címválasztásban is van hová fejlődni, sajátos ritmustörő sorai máris autonómmá teszik Szőcs nyelvét: "Gyakran küldtek le a pincébe krumpliért, / arra sem tudtam nemet mondani, / pedig nagyon féltem a patkányoktól." (Önbizalomhiány)
Szőcs Petra évek óta a maga tempójában írja és publikálja verseit, s ez a megfontolt nyugodtság első kötetének érettségén és színvonalán is látszik. Megérte kivárni.
Magvető, 2013, 64 oldal, 1990 Ft
