Csordultig pakolt könyvespolcok borítják a belvárosi lakás szinte valamennyi falát, de tekintélyes könyvhalmok foglalják el - és egyben teszik használhatatlanná - szinte az összes asztalt, fotelt és ágyat is. Az évek óta üresen álló lakásban nem könnyű mozogni, a földön sorakozó kisebb-nagyobb könyvkupacok között csak elvágólag lehet haladni, egy óvatlan mozdulat könnyen lavinához vezethet. A neve elhallgatását kérő gyűjtő szerint - a pincében és a padláson őrzött példányokkal együtt - valamivel több mint tizenötezer könyv van a birtokában, melyeknek nagyjából a felét örökölte. A könyvtárat folyamatosan bővíti, hetente négyszer-ötször megy könyvesboltba, ilyenkor főként nézelődik, de ha valami felkelti az érdeklődését, azt természetesen hazaviszi. "Sokszor egy picit nagyobb volument veszek, mint amennyit el tudok olvasni, bár mostanság igyekszem ezt visszafogni, és tényleg csak annyi könyvet megvenni, amennyivel megbirkózom. Régebben úgy voltam vele, hogy majd a gyerekek elolvassák, de a fiam például mindenből csak a legfrissebb kiadást hajlandó a kezébe venni - mint a PC-játékoknál -, így az újat is meg kell venni a régi mellé." A főként szépirodalomból, történelmi sorozatokból, művészeti albumokból, útikönyvekből és atlaszokból álló gyűjtemény gazdája térképekből is tekintélyes mennyiséget halmozott fel, bár elismeri, hogy ezeknek a gyakorlati haszna mérsékelt: "Ha utazok valahova, hiába van meg a helyhez passzoló térkép, biztos, ami biztos alapon még veszek egy párat. De a térképeket amúgy is szoktam nézegetni, például ha olvasok egy regényt, amiben valamilyen helyről van szó, és még inkább, ha helyet változtatnak benne a szereplők, akkor igyekszem a mozgásukat atlaszon lekövetni. Történelmi regényeknél - a korhoz passzoló - történelmi és a mai viszonyokat ábrázoló normálatlaszokon, illetve térképeken követem a mozgásokat, és ha egy városról is szó esik a szövegben, akkor az azt bemutató útikönyvet is átlapozom." A családjával a város másik felében lakó gyűjtő azért nem adta sem el, sem ki a lakást, mert nem tudott volna mit kezdeni a rengeteg könyvvel - elmondása szerint sem eladni, sem elajándékozni nem lehet, kidobni pedig nincs szíve őket. Most a lakás felújítását, átalakítását és újbóli birtokba vételét tervezik. A könyvek tekintetében még nem született döntés, a jelenleg a bútorokon és a földön halmozódó példányok a tulajdonos tervei szerint egy vadonatúj, a konyhában felállított könyvespolcon kapnak majd helyet.
Szintén hatalmas, ugyanakkor valamivel rendezettebb magánkönyvtárral büszkélkedhet Voigt Vilmos folklórkutató, aki szerint "komparatív folklór témájában még egy ilyen könyvtár a földkerekségen nincs!" A számos egyéb témát is magába és rengeteg falat meg egy egész szobát elfoglaló gyűjtemény minden egyes darabját Voigt szerezte be, aki szerint nincs is égőbb, mint egy örökölt könyvtár gazdájának lenni. A büszke tulaj remekül eligazodik a különféle kategóriák szerint csoportosított könyvei között: mikor beszélgetésünk során egy-egy konkrét kötet szóba került, azon nyomban kirángatta azt valamelyik könyvhalom aljáról, az esetek többségében azt is elmesélve, hogy mikor és honnan szerezte be azt. Hihetetlen memóriája ellenére őt is érik meglepetések: elmondása szerint többször rácsodálkozott már valamely könyvére - vagy mert szimplán elfelejtette, hogy megvan, vagy mert meg is vette még egyszer. A duplázások mellett "jó lesz az még valamire" alapon több olyan könyv is került a polcokra az évtizedekig tartó gyűjtés során, amik végül nem lettek jók semmire - bár a kutató szerint megesik, hogy pont valamelyik ezer éve porosodó, soha ki nem nyitott könyvre van szükség egy adott munkához.
Mesterségük címere
Ami a kívülálló számára felesleges és értelmetlen halmozásnak tűnhet, az a könyvek gazdájának szempontjából gyakran teljesen racionális okok vezérelte gyűjtés. Takács Ferenc irodalomtörténész, lapunk rendszeres szerzője például azért tart több szépirodalmi könyvből is 3-4 különböző kiadású példányt, mert "egy irodalmi alkotásnak nincs egyszer és mindenkorra rögzített szövege, az mindig egy kiadói rekonstrukció, épp ezért fontos, hogy ugyanaz a könyv több példányban is meglegyen". Azt is megtudtuk tőle, hogy Shakespeare sosem írta le a Hamlet szövegét; három a korból származó kiadást ismernek a szakemberek, ezekből foltozzák össze a dán királyfi kalandjait újra és újra. Voigthoz hasonlóan ő is azon az állásponton van, hogy egy teljesen haszontalannak tűnő kötetről bármikor kiderülhet az ellenkezője, épp ezért szinte soha nem válik meg egyetlen könyvtől sem. "Régebben volt, hogy pár dologtól megszabadultam, de aztán valahogy babonás lettem - azt tapasztaltam, hogy ha az ember kölcsönad, és főként, ha elajándékoz egy könyvet, akkor biztos, hogy arra hamarosan szüksége lesz, és akkor vagy visszakéri, ami igen kellemetlen, vagy veheti meg újra" - meséli. A gyerekkora óta gyűlő könyveit egy gigantikus polcrendszeren tároló Takács szerint a nagy könyvtár egyik fő problémája az elrendezés: "Régen én is többféle rendszerrel kísérleteztem, aztán rájöttem, hogy egy bizonyos könyvmennyiség fölött nem lehet őket megtalálni. Esterházy Péter mondta nemrég, hogy egy félóráig-óráig keres egy adott könyvet otthon, aztán inkább elmegy a könyvtárba. Nekem már nincsenek ilyen problémáim, jó ideje témától függetlenül, szigorú ábécérend szerint rendezem a könyveket."
Takács nem csak a könyvei között tartott már-már katonás rendet, hanem az elektronikus könyvekhez és az internethez való viszonyában is különbözik a többi, általunk felkeresett könyvbaráttól. Míg neki több elektronikus, mint hagyományos könyve van, és (főleg a könnyű keresés okán) rendkívül hasznosnak találja a byte-osított szakirodalmat, addig akadnak, akik egy árva verset vagy novellát sem olvastak soha a számítógépen, és eszük ágában sincs ezen változtatni. A lexikon kontra Google különbség még markánsabbnak tűnik: egyesek boldogan, mások fogcsikorgatva, megint mások egyáltalán nem használják a keresőprogramot. Voigt "inkább 25 könyvből egyszerre" szedi össze az infót, mint hogy a világhálóhoz forduljon segítségért, míg Nádasdy Ádám költő, műfordító szerint az internettel az a fő gond, hogy megbízhatatlan: "Nem mondom, hogy ami egy könyvben van, az a szentírás, de legalább tudom, hogy ki szól hozzám. Az internetről informálódni olyan, mint az utcán vásárolni aranyat." Nádasdy részben örökölt, nagyjából hatezer kötetet számláló gyűjteménye régen sokkal nagyobb volt: a rendszerváltás előtt számos olyan könyv tartozott ide, amelyek értékét pusztán az adta, hogy a hatalom nem szerette, adott esetben be is tiltotta őket. Ezen "őrzött művek" nagy részétől azóta megszabadult a tulajdonos, aki büszkén vállalja, hogy könyvtára nem csak a munkájához szükséges, hanem afféle státusszimbólum is: "Ez mesterségem címere! Ha vadász lennék, akkor agancsok lennének minden falon, és büszkén mutogatnám, hogy én lőttem őket." Véleménye szerint egy bizonyos méret fölött a könyvtár önálló életet él és "kiköveteli a magáét". Példaként A nyomorultakat hozza fel, amit bár nem szeret, ergo biztosan nem fogja még egyszer elolvasni, megvette, mert nem hiányozhat a polcról. "A könyvtárat tisztelem meg az ilyen, általam nem olvasott könyvekkel" - magyarázza. Hasonlóan vélekedik erről Margócsy István irodalomtörténész is, kinek nagyjából tizenkétezres könyvtárában több olyan kötet, illetve sorozat is található, melyek "nem hiányozhat a gyűjteményből" alapon kerültek a polcra. A rengeteg szakkönyv és szépirodalmi kötet mellett igazi különlegességek is találhatók a gyűjteményben: "Nagyon szeretem a teljesen abszurd kiadványokat, így van például párbajkódex, a honvédség egyenruha-váltási szabályzata, a monte-carlói csalások technikájának leírása és 100 éves futballszabályzat is a könyveim között." A látogató számára egy cseppet kaotikusnak ható rendszerezést csak a tulajdonos látja át, ő viszont teljesen: egy pillanat alatt megtalálja a szóba kerülő könyvritkaságokat, például azt az 1700-as évek elején kiadott matematikakönyvet, ami a számtan és a geometria mellett a várépítés és a tenyérjóslás tudományába is beavatja az olvasót. A könyveken kívül Margócsy más dolgokat, többek között vasúti menetrendeket, telefonkártyákat és régi választási röpcédulákat is gyűjt, habár ő úgy fogalmaz: "Én ezeket nem gyűjtöm, de ha már hozzám kerültek, nem dobom ki őket."
Lexikon vagy szőttemény
"A gyűjtőszenvedéllyel önmagában nincs semmi baj, a probléma ott kezdődik, ha valaki kényszeresen gyűjt bizonyos tárgyakat" - vélekedik Németh Attila pszichiáter, hozzátéve, hogy a "normális" és a "beteges" viselkedés közti határvonal meghúzása merőben szubjektív. Az általános meghatározás szerint egy szenvedély akkor válik kórossá, amikor beszűkíti az egyén életterét - a könyvgyűjtés például akkor, ha valakinek a könyvei annyi helyet foglalnak, hogy kénytelen a konyhában aludni. Németh tapasztalatai szerint könyvek, illetve egyéb tárgyak (nem feltétlenül kóros) gyűjtögetése elsősorban férfiakra jellemző; a nők inkább egyes (emlék)tárgyaikhoz hajlamosak erősen kötődni. Bár a gyűjtőszenvedéllyel önmagában nem szoktak szakemberhez fordulni, ha más kényszeres viselkedésekkel egészül ki, és főleg, ha már a gyűjtőt magát is zavarja, akkor jót tud tenni egy kis pszichoterápia, amelynek fő célja a motiváció feltárása és korrekciós viselkedésminták kialakítása. Ugyanakkor még a szakember szemszögéből sem mindegy, hogy mit gyűjt a potenciális páciens: egy könyvgyűjtő például inkább tudja magát "az átlagtól eltérő magatartású, de nem beteg" emberként eladni, mint olyasvalaki, aki a konyhai szőtteseket gyűjti megszállottan.
Persze nem csak a gyűjtésben jelentkezhet a könyvekkel való rendhagyó viszony: "Mély érzelmek fűznek a könyvekhez" - vallja be Sik Endre szociológus, a Tárki vezető kutatója, hozzátéve, hogy nemrég találkozott egy 30 éve nem látott rokonával, aki elújságolta, hogy Sik egy könyve nála maradt; "azonnal vad haragot éreztem, hogy abban a minutumban adja vissza!". Az otthon tudatosan nagyon kevés könyvet tartó kutató erősen kötődik egyes kötetekhez: "Mikor látogatóba megyek a volt feleségemhez, nagyon szeretem a nála hagyott könyveimet megtapogatni, melegséggel tölt el, ha átlapozhatom őket, de nem akarom sem újra elolvasni, sem hazavinni őket, hogy aztán otthon nézzenek engem."
Sik nagyjából 20 éve talált rá Terry Pratchett fantasykönyveire, amiket oly szórakoztatónak talált, hogy fokozatosan megvette az angol író összes művét, és folyamatosan ezeket olvassa újra és újra. A Pratchett-életmű (a gyerekkönyvekkel együtt) negyvenvalahány könyvből áll, heti egy kötettel számolva egy évig kitart, majd kezdhető elölről - avat be minket olvasási szokásaiba a kutató. Sik a munkájához szükséges szakkönyvek mellett csak Pratchett írásait és egyes szépirodalmi műveket hajlandó a kezébe venni, hangsúlyozva, hogy a sokszori újraolvasás ellenére képtelen megunni az általa preferált alkotásokat. Amilyen nagyon szeret néhány könyvet, annyira nem vesz tudomást az összes többiről: "Ugyanazokat a könyveket olvasom egyre mélyebbre, minden más kötetet kivágok!"
