| Minimum tizenegyes! A Magyar Narancs irodalmi sikerlistája – magyar irodalom 1. Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér (Magvető) 139 pont 2. Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló (Magvető) 126 pont 3. Térey János: Őszi hadjárat (Jelenkor) 74 pont 4. Kun Árpád: Megint hazavárunk (Magvető) 49 pont 5. Zoltán Gábor: Orgia (Kalligram) 45 pont 6. Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese (Magvető) 34 pont 7. Szilasi László: Amíg másokkal voltunk (Magvető) 31 pont 8. Varró Dániel: Mi lett hova? (Jelenkor) 30 pont 9. Bartók Imre: Láttam a ködnek országát (Jelenkor) 26 pont 10. Závada Pál: Egy piaci nap (Magvető) 25 pont 11. Tóth Krisztina: Világadapter (Magvető) 22 pont
A szavazónak minden alkalommal a közelmúltban (jelen esetben az idei könyvhétre, illetve azóta) magyarul megjelent négy szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva.
A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Ambrus Judit, Bárány Tibor, Báthori Csaba, Bazsányi Sándor, Bedecs László, Benedek Anna, Bojtár Endre, Csáki Márton, Faragó Kornélia, Fehér Renátó, Gács Anna, Hutvágner Éva, Jánossy Lajos, Jenei László, kabai lóránt, Kálmán C. György, Kiss Noémi, Krupp József, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Ferenc, Margócsy István, Németh Zoltán, Radics Viktória, Szűcs Teri, Tarján Tamás. |
Az Orgiát nagy várakozás előzte meg, és ha – Németh Gábor kollegiális várakozásaival ellentétben – fel nem is robbantotta az irodalmi életet, de mint a szerző friss Déry-díja is jelzi, legalábbis megmozgatta. A városmajori nyilasok rémtetteit bemutató regény nem méri fukar kezekkel a borzalmakat, de egy percig sem érezni, hogy a kegyetlenkedések bemutatása öncélú volna – és különben is, ki kárhoztatna egy Mozart életéről szóló könyvet azért, mert sok benne a muzsika? Zoltán Gábor alapos levéltári kutatások után jó érzékkel választotta meg a főszereplőt, mert az először foglyul ejtett, majd eléggé (ha nem is a testvéréhez hasonló magmatikus mélységekig) elnyilasosodó Renner révén olyan helyzeteket is be tud mutatni az áldozat, a tanú vagy az elkövető szempontjából, amelyekre az író egyébként csak afféle mindentudó elbeszélőként láthatna rá. A szerző olykor, ahogy az ÉS-kvartett résztvevőjeként Bárány Tibor megfigyelte, kiszól a szereplői mögül, de a könyv érdeme így is a gaztettek közönyös elkövetésének, az ezeket lehetővé tevő emberi tényezőknek komplex esztétikai élményként hasznosuló ábrázolása, nem pedig az – egyértelmű – erkölcsi értékelés.
Szilasi László és Havasréti József után Milbacher Róbert a legfiatalabb olyan irodalomtudós, aki prózaírásra adta a fejét. Az Arany János és az emlékezet balzsama című tudományos monográfia már bizonyította, hogy a pécsi irodalomtörténész éppoly érdekesen tud írni A walesi bárdok újraértelmezéséről, mint szerzőjének epeköveiről, de olyan svádát, amivel ez a novellaciklus íródott, a tanulmányok nem sejtettek. A Szűz Mária jegyese – a cím az egyik főszereplőre, az agglegény Rofsics Jóskára utal – abban a késő Kádár-kori vidéki miliőben játszódik, amelynek lényege a kulisszák és kellékek lecserélődése után ma is változatlannak tűnik, és ahonnan Solymosi Bálinttól Barnás Ferencen és Borbély Szilárdon át Kiss Tibor Noéig számos forrásból érkezett már híradás a tragikum különböző regisztereiben. Milbacher novellaciklusa más tónusban szól, többek közt a Pletykaanyu és Hrabal intonációja is felismerhető benne. A szerző első szépprózakötete ígéretes kezdet és élvezetes olvasmány, igazán nem kell tartania olyan kritikus hangoktól, amelyeket a könyv elbeszélője helyez kilátásba, mármint hogy biztos lesznek, akik azzal „kiabálják meg”, hogy „csak a pénzért hordott ez itt össze minden apja faszát, pedig nem is úgy mennek itt a dolgok, ahogyan leírta őket”.
Abban, hogy Varró Dániel neve még nem szerepelt a listánkon, nem a kritikusok a ludasok. Igaz, az utóbbi időben a fiatal költők annyira nem a verstani szemináriumok tanulságait hüvelyezgetve kutatják a kifejezés korszerű eszközeit, hogy már-már az is illetlenségnek tűnik, ha valaki rendesen tud rímelni. Varrót egyesek elkönyvelték örök infantilisnek, de ők a korszerűség vaskalaposai. Ahogy A bögre azúr című pályakezdő kötetben nem a szegény kisgyermek, hanem egy virtuóz kamasz futamai szólaltak meg, úgy a férfikorba ért költő sem bús vagy panaszos. A könnyedség megmaradt, de ennek kárhoztatásával legalább Kosztolányi Esti Kornél éneke című verse óta óvatosan kell bánni, mert az élet nagy kérdéseire adott könnyelmű válasz nem komoly válasz ugyan, de maga a könnyelműség az. Aki szereti Varró verseit, mindent megtalál ebben a kötetben, aki pedig idegenkedik tőlük, az kezdje a maga személyességében éppoly váratlan, mint amilyen nagyszerű, Minden olyan mint minden című „elszabadult szabadvers”-sel. Ez nem csak azért az év egyik költészeti szenzációja, mert az eddig inkább szemérmesnek megismert Varró hovatovább simicskai szókimondással él benne, vagy mert a terjedelme tizenkét oldalra rúg, hanem mert a legmagasabb színvonalon kapcsolódik be a létet lamentálva, meanderezve értelmező, bőbeszédű „félhosszú” verseknek abba a Karinthy és Szép Ernő nevével fémjelzett áramába, amelyet Tandori írt le először Az erősebb lét közelében című nagyszerű tanulmánykötetében.
Jó, Milbachernek ez az első könyve, Varró keveset ír, de akkor is: Bartók Imrétől miért csak most került fel könyv a listára? A figyelemre méltó első kötet, a pszichedelikus Fém után a kritikusokat talán elijesztették a nem kevésbé pszichedelikus-ámokfutó trilógia (A Patkány…, A nyúl… és A kecske éve) piacbarát módon hatásvadász borítói, vagy maga a pszichedelikum. Pedig Bartók nagyon tud írni, még ha A láttam a ködnek országát elbeszélőjének, ennek a nemzetközi könyvfesztiválról nemzetközi könyvfesztiválra szinte légtornászként repdeső kiadói szakembernek a acélosan csillogó cinizmusa idővel veszít is intenzitásából. Bárány Tibor írta a könyvről e hasábokon: „David Lynch horrorba hajló, meditatív noirt forgatott egy Pynchon-regényből, amely Kern András szinkronhangján és Bán Zoltán András fordításában került a magyar nézők elé.” Csak annyit tennék hozzá: nem reprezentatív közvélemény-kutatásom szerint Bartók nagyon érdekes, olvasmányos regényében a
Houellebecq-, Sirokai Mátyás- és Bridget Jones-kedvelők is egyaránt kedvüket lelhetik.
Az élen listánk gyakori résztvevőjének, Krasznahorkai Lászlónak az új regénye végzett, amellyel az író szociológiai és földrajzi értelemben visszatér első nagy könyveihez. Krasznahorkai egyik fontos vonása, hogy a szatírát, amely a maga leegyszerűsítő megközelítésével könnyen ábrázolja a tárgyát egydimenziósnak, át tudja itatni – mindenekelőtt a Sátántangóban és Az ellenállás melankóliájában – metafizikával. Illetve ezek talán nem is átjárják egymást, hanem a két különböző anyag Krasznahorkai tollán valami csak rá jellemző, sajátos emulzióvá amalgámosul. Az új regényben talán több a szatíra, mint amennyit a szerzőtől megszoktunk, de lehet, hogy a metafizikai prés a megszokottnál kevésbé fullasztó nem szorítása csak egy sajátos írói megközelítésnek tudható be. Annak a pillantásnak, amely a nagy fiát, az évtizedekig külföldön élő bárót szinte messiási – és persze hiábavaló – várakozásokkal fogadó várost már-már szociológiai alapossággal írja le, olyan, szinte tudósi tárgyszeretettel, amely még a pozitív hősnek igazán nem tekinthető polgármester porcicákra vetett utolsó pillantását is bizonyos ontológiai együttérzéssel regisztrálja.
Ontológia-onkológia. Esterházy Péter játszik el utolsó könyvében ezzel a két szóval, utalva Mészöly Miklós híres jellemzésére, az „ontológiai derű”-re. Onkológiai. Mennyivel jobban hangzott volna a gerontológiai! De Esterházy öregkori prózája már csak keserű gondolatkísérlet tárgya lehet. Idén a magyar kultúrát annyi veszteség érte, mint – csak a békeéveket számolva – legutóbb talán 1936 és 1938 között. A halál, tudjuk, nem válogat, hadonászik jobbra-balra, de a művészeken nem talál végleges fogást, mert ha a veszteség azt is jelenti, hogy valaki már nem tud minket meglepni, ez rájuk nem igaz. Ha új művek többé nem is kerülnek ki a kezük közül, meglévő alkotásaikkal újra és újra meglepnek, kimeríthetetlen, be teljesen sosem lakható terepét nyújtva az új és új találkozásoknak. A Hasnyálmirigynapló is ilyen.
Térey János összegyűjtött és új versei Őszi hadjárat címmel jelentek meg, nyolcszáz oldalon. Szabó Lőrinchez és Berzsenyihez hasonlóan Térey is a magyar irodalom nagy átírói közé tartozik, igaz, a huszonöt éve megjelent Szétszóratás átdolgozásához hasonló mérvű beavatkozásokra e kötetben nem került sor. Ahogy Mohácsi Balázs írta a Műútban: „Úgy tűnik, a [2006-ban megjelent] Ultra utáni hiátus során állapodott meg egy optimálisnak érzett formanyelv mellett, amelyet aztán következetesen visszamenőleg is érvényesít. Az ezután [2013-ban] megjelent Moll már ennek az optimumnak a tudatában alakult.” A költőnek nemcsak a formanyelve, hanem a nyelve is változott az idővel, de ez az erősen poétikus, olykor még az egyes szavakat is a kőtömbök érzetével felruházni képes nyelv és a lírai én határozott, bár a korral – az életkorral – mozgó integritása Téreyt szinte társtalanná teszik a kortárs költészetben. Talán nem véletlen, hogy mintha egyetlen huszadik századi költőelődjének sem köszönhetne olyan sokat, mint annak a Vörösmartynak, aki után Arany báránybőrbe bújt farkasként szabott új irányt a magyar lírának.
Kun Árpád neve másodszor szerepel listánkon, legutóbbi könyve, első regénye annak idején egyből az élen végzett. A Boldog Észak mágikus realizmusából erre a könyvre semmi sem maradt, de a Megint hazavárunk mégis az előző könyv párdarabja. Ahogy a Boldog Észak a benini Aimé Billion nevelődését és északi honfoglalását írta le, az új regény a „Kun Árpád” nevű főszereplő és családja Norvégiába költözéséről, illetve a főhős addigi életéről szól. Aiméről az előző regényhez csatolt jegyzet alapján azt hittük, élő személy, de később kiderült, hogy Kun fantáziájának a szülötte – erre most saját magát teszi meg főhősnek? Gyanús. Alighanem arról van szó, hogy a regénybeli „Kun” nem azonos a konkrét útlevéllel, cipőmérettel és fogtömésekkel rendelkező élő személlyel, hanem inkább a Boldog Észak „szerzőjének” az élete van itt regénybe foglalva. A két könyvben vannak motivikus hasonlóságok, például mindkettőben fontos szerepet játszik a széklet, de míg az a Boldog Északban az ápoltak gondozásának ábrázolása során valamiképp megnemesedik és felragyog, addig a Megint hazavárunk főhőse gyermekének krónikus szorulása az én esztétikai érzékemet kevésbé volt képes mozgásba hozni. A szerző kicsit unalmasra írta meg magát is: a főhős végigslemilkedi az életét, de a könyv ezt inkább csak közli, ritkán reflektál rá olyan erővel, mint a párizsi CD-lopdosásos történetben, vagy amikor arról van szó, hogy „Kun” gratuláló levelet ír a könyvben kameózó, frissen miniszterré kinevezett egykori évfolyamtársnak, Hiller Istvánnak, majd ezekkel a szavakkal próbálja rábeszélni magát az érdemi kuncsorgásra: „Igen, és most rá kéne térni a lényegre, undorítókám. Beszélj magadról.”
Szilasi László könyve is írókról szól, csak kicsit korábbiakról: a háromrészes könyv főhőse Babits, Jókai és Bessenyei György, közös kérdésük pedig mintha ez lenne: hogy lehet alkotni, amikor – különböző, de nem csak személyes okokból – tulajdonképpen nem is lehetne. Az elbeszélések az előtt a pillanat előtt mutatják be hőseiket, hogy a később megismert alkotói személyiségekként megjelennének a nyilvánosság előtt. Ez számos intertextuális utalásra ad alkalmat: a művelt olvasó sok olyan easter eggnek örülhet, amely szövegszerűen, de persze kicsit más formában ismerős a szereplők életművéből. A főhősökre – különösen Babits esetében – szinte fejgépszerűen ráállított fókusz miatt a történeteknek van valami kamaradarab jellegük: ez és a tempó otthonos larghettója, valamint az írást megelőző tényfeltáró aprómunka nyomai nem annyira szélesvásznú, Dolby Surround-blockbusterhez, hanem egy régi vágású tévéjátékhoz teszik hasonlatossá az epizódokat.
Egy piaci nap a címe Závada Pál új regényének, amely szintén valós tényeken alapul, egyenes folytatását képezve az író következetes, traumaterápiás múltfeltáró munkájának – ennek legutóbbi és legnagyobb szabású darabja az a Természetes fény volt, amely két és fél évvel ezelőtt listánk élén végzett. A széles, második világháborús pannó után az új regény a 1946. május 20–21-én lezajlott kunmadarasi pogrom alapján íródott, amely a helyi (a könyvben kunvadasinak nevezett) piacon kialakult lincshangulat után bontakozott ki. Szűcs Teri a Revizoron elsősorban A fényképész utókorával állítja párhuzamba a könyvet, a „tolódás” – a szélsőségessé, végső soron tettestárssá válás – folyamatát elemezve. A téma és a korszak a regényt az Orgia rokonává teszi, de Závadánál az erkölcsi állásfoglalás még alkalmilag sem kerül előtérbe. Jellemző, hogy az író, amint Szűcs Teri megfigyelte, az elbeszélőtől is tartja a távolságot, ami érthető is, ha „a józan és együttérző mérsékeltebb jobboldaliság”-nak ez a hangja sem képes ítéletet mondani a zsidógyűlölet fölött.
Tóth Krisztina hét év után jelentkezett új verseskötettel. Az időközben megjelent regény, a publicisztika- és novelláskötetek sem feledtethették azonban, hogy szerzőjük elsősorban költő. A magas labda 2009-ben a maga mindössze harminchét versével megnyerte a szavazást: Keresztesi József akkor azt írta a könyvről, hogy „erős, egységes kötet, kitűnő versekkel”, amelyeket összeköt a káosznak, „az időbeli létezés uralhatatlanságának” tapasztalata. Az új kötet legjobb verseiről ugyanez elmondható, azzal a különbséggel, hogy a Világadapter szerkezete nem olyan feszes. A Tanítvány című ciklus alkalmi, szellemes, olykor gyilkos humorú darabjai kevéssé illenek a többi közé, és megszaporodtak a Keresztesi által „novellaversnek” nevezett darabok is, mint amilyen a Zsarnokgyík vagy az Idő, idő, idő. Bizonyos részleteiben akár útkereső kötetnek is tekinthetnénk a könyvet, olyan helyek feltérképezésének, ahol a középnemzedék egyik reprezentánsának méltán tartott költő a máris rendkívül magas mércével mérhető teljesítményei után megvetheti a lábát. Talán a „talált tárgy”-szerű szavak nem túl hosszú utóízű metaforáit is lehet sokallni (Futamidő, Memóriakártya vagy maga a kötet címe), de – a könyvben szép számmal olvasható nagy versek mellett – elég rálapozni az olyan látszólag könnyű anyagból, látszólag könnyedén megformált darabokra, mint a Zápor, hogy a kritikus önkéntelenül is levegye csomó után tapogató kezét a kákáról.
