T´DOOR: Hongongi metrójegy

publikálva
1999/24. (06. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Most akkor várj, figyelek, felírom. Mondja a telefon túlvége. Méltó vagyok-e, alkalmas-e, hogy bárkivel is beszélgessek most. Nézd, a hong-kong-i (nem tudom a helyesírását: inkább honiasabban hongongi, ezentúl) metrójegy az az, hogy ha valakinek arra van szeme, egy hongongilag eldobott japán metrójegyből meg tudja mondani a második világháborút. Leszámítva a cseles fogalmazást, hogy ma, na ja, leszámítva ezt: úgy értem, hogy miként a veréb, a sas stb. abból (is) él, hogy a legkisebb elütközést észreveszi a felszíneken, aztán lecsap (ha bír), az erre való szem, ugye (Tradoni felügyelő etc., mondja megtisztelőleg a telefon túlvége), észlel, következtet. Mit tudom én: találkozol valakivel egy adott nap. "Történelmi" esemény zajlik-zajlott. Az illető nyilatkozik neked. Erről. Ismered a nacionáléját. Értékeled szavait. Tudod, máris, a történelmi esemény befutója mögött milyen erők munkáltak. Vagy: összeállítod azon népszerű lapok listáját, folyóiratokét, kiadókét, melyeknek elméleti hozzászólója nem lehetsz, csak iparművészeti termékkel fogadnak téged. Némelyikükbe "vadakat" is írhatsz. Mások váltólázként fogadtak el, hajigáltak ki. (A kapcsolat itt megszakadt a részedről, na ja.) Mi a közös vonás? Bár ezek az újságok eléggé eklektikus közlők, a hongongi metrójegy tanulsága: a lényeg az, hogy olyan témákban, melyekkel ők is foglalkoznak, te ne szerepelj profilosan egyéni véleménnyel. Kilendíthetné valami "közel-nagytérpolitika" (megcsontosodott) félelmei jegyében a kompasszukat. Inkább passzolnak a féltett kompassz, a vélt mutatók stb. érdekében. Holott szinte Szónokok Sarkának látszanak, vagy nem is annyira egyszerű közönséghez szólnak azért, vagy... vagy... vagy. Te igazán otthon náluk nem vagy; mutatja a hongongi metrójegy. (A gong szava itt történetesen te voltál, magadból következtetsz a tünetre.)

Most akkor várj, figyelek, felírom. Mondja a telefon túlvége. Méltó vagyok-e, alkalmas-e, hogy bárkivel is beszélgessek most. Nézd, a hong-kong-i (nem tudom a helyesírását: inkább honiasabban hongongi, ezentúl) metrójegy az az, hogy ha valakinek arra van szeme, egy hongongilag eldobott japán metrójegyből meg tudja mondani a második világháborút. Leszámítva a cseles fogalmazást, hogy ma, na ja, leszámítva ezt: úgy értem, hogy miként a veréb, a sas stb. abból (is) él, hogy a legkisebb elütközést észreveszi a felszíneken, aztán lecsap (ha bír), az erre való szem, ugye (Tradoni felügyelő etc., mondja megtisztelőleg a telefon túlvége), észlel, következtet. Mit tudom én: találkozol valakivel egy adott nap. "Történelmi" esemény zajlik-zajlott. Az illető nyilatkozik neked. Erről. Ismered a nacionáléját. Értékeled szavait. Tudod, máris, a történelmi esemény befutója mögött milyen erők munkáltak. Vagy: összeállítod azon népszerű lapok listáját, folyóiratokét, kiadókét, melyeknek elméleti hozzászólója nem lehetsz, csak iparművészeti termékkel fogadnak téged. Némelyikükbe "vadakat" is írhatsz. Mások váltólázként fogadtak el, hajigáltak ki. (A kapcsolat itt megszakadt a részedről, na ja.) Mi a közös vonás? Bár ezek az újságok eléggé eklektikus közlők, a hongongi metrójegy tanulsága: a lényeg az, hogy olyan témákban, melyekkel ők is foglalkoznak, te ne szerepelj profilosan egyéni véleménnyel. Kilendíthetné valami "közel-nagytérpolitika" (megcsontosodott) félelmei jegyében a kompasszukat. Inkább passzolnak a féltett kompassz, a vélt mutatók stb. érdekében. Holott szinte Szónokok Sarkának látszanak, vagy nem is annyira egyszerű közönséghez szólnak azért, vagy... vagy... vagy. Te igazán otthon náluk nem vagy; mutatja a hongongi metrójegy. (A gong szava itt történetesen te voltál, magadból következtetsz a tünetre.)

Nagyon távol vagyunk, összességünkben is, bármi olyasmitől, hogy a szavak, az írás, netán a festés tiszta művészete. Elképzelhetetlen, hogy - szegény Beckett is kapott úgynevezett dögunalmára némi bírálatot - a monotónia legyen az elegáns érték, a belső rangnak megfelelő valőr. Ad Reinhardt festészetét nézegetem, folytatom ezzel Rothko és Kelly ügyét (nem tévesztendő a Kelly Familyvel, Reinhardt se Rembrandttal). Magam már vagy 30 éve nem tévesztek össze ilyesmit, erre sok rosszat lehet mondani. Na persze, ráért a hapsi monotonná válni. Jó, de ez az országúti sprinter dolgára is hasonlít: 239,7 km felvezetődés, aztán 300 méteren mérkőznek a sprinterek.

Egy-egy ilyen írás is egy-egy sprint.

Most természetesen én sem tenném, hogy - monotónia nemes rangja ide, oda - a sprinteket nem nézném, csak a pedálozást a legforróbb, legkihaltabb spanyol fennsíkon, francia mezőgazdasági tájon. Itt két dologról van szó. Ami már a tökéletességnek nagy csorbája. Egy roppant fogyatékos ember beszél itt, akinek legalább a törekvései, aspirációi - brr! - jobbak lennének, mint a megvalósuló élete.

A formák közönségesek... a színek közönségesek... dizájn van mindenütt. Olvasom a Reinhardt-könyvemben. Reinhardt élete utolsó éveiben főleg feketére festett feketét. Minden gesztus, minden kalligráfia stb. kizárva. Rothko és ő volt ugyanakkor az, aki állítólag - korának nagy festői közül egyedül, azaz kettedül - a fénnyel foglalkozott centrálisan. Ezt most hagyjuk. Nekem most annyira monokrómom van, de olyanom-de-olyanom van ebben, hogy a telefonálás miatt is rossz a lelkim. Nem telefonálni. Szó szót követ. És én monokrómul hallgatnék. Akkor egyre hamisabbul beszélek. Minél távolabb kerülök a monokróm hallgatástól. Aktuális irodalmi értékelésekről van már szó... holott az a természetes folyamat zajlik, hogy lélektől lélekig. Beszél egymással két ember. És mégse mindenki az Úristen, hogyan mondanám: nem vagyok én méltó, hogy hajlékomba... Miféle hajlék? Miféle méltóság van itt megkérdezve egyáltalán?

Nem azé, aki fut... stb. Azaz: nem aki akarja, nem aki tagadja, hanem akinek isten irgalma adja. Jó. De ezt ma hagyjuk. Senkitől nem bírom kitudni, mi ez az Ottlik-izé állítólag. Megint hol tartunk. Nem elegendő, hogy prózaírás-fogalmaink kissé satnyulnak, az internet korszakában sikerül visszább-vetődnünk a régi állapotoknál, mikor Camus ennyi és ennyi év késéssel stb. Nem cikk nekünk az a próza, például, ami "a nyugati embernek" cikk kezd lenni. Amihez képest mi (ki az a mi? mik ezek az ostobaságok, amiket beszélek?), amelyeknek az iparművészeti, rejtelmi "tökély" lekerekítettségeihez képest mégis a keletiesebb-dosztojevszkijesebb stb. változatot tudhatjuk adni...

Hagyjuk. Még én merek monokrómságról beszélni? A semmi se történik eleganciájáról, evidenciájáról? Meg vagyok romolva minden ízemben.

Meg vagyok romolva, amikor beszélgetések számára elérhető vagyok.

Amikor az igazságot keresem.

Amikor nem merem azt mondani, hogy "mb" (Ottlik).

Amikor arról elméletezek, hogy mi a próza plusz a Próza. Az, hogy egy halott szerzőtárs? Az annyi, mint a szótár. A kollázs azé, aki összeművelte. A talált tárgy azé, aki értelmezi. Duchamp után Ottlik szerzőségének kérdését kitűnő embereink vitatják el, rendre, itt és "a művelt Nyugaton"? Mik ezek, Star-rügyek?

De "mit járok erre én? azok már mind alusznak..." Kb. Kosztolányi. Miféle ringyóságok rabsága, mely kézirat... Mely esemény lehet annyira is fontos "tenékem", hogy mikor nekem egyáltalán nem fontos, mert elüt a benső monokrómiámtól, akkor nem mondom rögtön - akkor udvariaskodom, saját "becsületemért" harcolok helyette -, nem mondom: nekem olyan monokróm az egész... a ti világi igyekezetetek... na, tessék, ha kell, Medve Gábor... sajnálatos igyekezetetek helyett a szenvtelenség, a monokrómia talajára még-csak-nem-is-építek. Miért nem mondom? Fogalmam sincs fogalmaitokról, elköteleződéstekről, eddigi utatokból következő logikátokról, tehát hagyjuk az egészet. Hongongi metrójegyem, a vízjelem, például, rég ezt mondja: hagyjuk egymást, akiknek egymást hagynunk a legjobb.

Nem akarok, mert nem is bírok utazni. Menni valahová. Nem a Totyi madaram miatt, nem a monokróm életem ritmusa miatt; telefonok, levelek, köz-hírek, aláírandók, örök változások tönkreteszik azt. Azért nem akarok menni sehová, és ha lehet, még most és ezennel visszalépek, mert a legigazabb lelkem, az az egy a tízezerből, amelyik számít, ezt mondja. Nem akarok utazni sehová, mert öreg vagyok talán már, aztán az utazás körülményei nem érik meg nekem. A legcsodálatosabb körülmények is borzalmasak. A "nem azé, aki fut" szabályát vélem megsérteni bármi igyekezetemmel. A "fut" nekem az "akarja". Monokrómul egybeesnek. Jó, hát én mondtam ezt is, egy napilap erre-robbantásos, ír-robbantásos, jugoszláviás és EU-s (mi az?) lapjaira írtam: "Fulladok itthon. Kimegyek egy kis hazai levegőt szívni ír földre." Attól még, ha igazi monokróm volnék, nem kéne mennem. Se májusban, se júliusban, se októberben sehova. Inkább legyen segg a számból. De monokromitást.

Csak amit monokromálok. S ez nem hongongi?

1914... Koszovó... siessünk. Ld. Kosztolányi. Nem hongongi metrójegy vagyok magam is ezzel a monomkrómságom vágyával? Lenulláznak itt minket a 0 kilométernél, vagy már vidék se marad még a végén egy III. után. Bocsánat, eleget teljesítettem, hogy én is teljesen úgy szeressetnék, szeressétnek stb. élni, amilyenre lettem volna.

publikálva
1999/24. (06. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...