Úgysem lehet kibújni (Rokia Traoré a Druga Godba fesztiválon)

publikálva
1999/24. (06. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Utánanéztem: nincs olyan nap a nyáron, amikor Európa normálisabb városainak valamelyikében ne lenne világzenei fesztivál. Most mit mondjak, csupán a ljubljanai Druga Godba tizenkét napot tesz ki.

Valójában már maga a város meglehetősen felkavaró: engem történetesen azzal szembesített, hogy még képes vagyok otthon érezni magam, csak el kell húznom hazulról. Jól van, tudom én, nem a guide és nem is az egotrip hasábja ez itten, de tényleg: Ljubljana a polgárinak és a mediterránnak olyan könnyed ötvözete, ami egészen elképesztő.

A Druga Godba fesztivál tizenöt éves hagyománnyal bír, és teljesen természetes számára, hogy vendégül látja mindazokat, akik a műfaj - s így a fesztivál - rangját fémjelzik. Bogdan Benigar igazgató úrtól megtudtuk: a költségek hatvan százalékát kell a jegyekből behozniuk, és ez bár kedvezőtlenebb arány a korábbiaknál, nem szorongató. Naponta hét-nyolcszázas látogatottság négyezer forintnak megfelelő beugróval, ehhez mérendő az átlag két-két fellépő, a popbiznisz nagyságrendjétől még jócskán elmaradó gázsikkal. Mint a publicitás jelezte, a város teljesen azonosul a fesztivállal; most mit mondjak, Baaba Maal keddi koncertjét négy nap múlva egy az egyben adta a szlovén tévé. Innentől már csak egy kiváló hely kell a város szívében, de az is megvan: egy félig zárt, a római építészetet idéző csarnok, melynek a neve Krizanke. A tizenkét nap alatt egy csomó olyan - befutott vagy feljövő - társaság járt itt, amely megfordult már a MaNcs zenei oldalain: Baaba Maal mellett Ferus Mustafov és a Kocani Orkestar, Emil Zrihan és Elliott Sharp, a Balanescuval súlyosbított Muzsikásról nem beszélve. Hanem Rokia Traoréhez még nem volt szerencsém.

Maliban a zenészek kasztjába született griot énekesnők szerepe és sikere mindig is fényesebb volt, mint a többi afrikai országban. Egy tehetős nemes dicsőítéséért többet szakíthattak, mint amennyit összegrundolhatott egy népszerű zenekar Európát járva, vagy egy sikeres albummal. Mindez ugyanakkor a társadalmi hierarchia, a szokások, hagyományok konzerválását is jelentette.

A nyolcvanas évek végét azonban egy új hullám mosta át, melyről - Bamako déli része alapján - Wassoulou-soundként lehetett olvasni. Dívái közül elsősorban Oumou Sangaré emelkedett ki, aki több konvencióval is szembefordult: az a legkevesebb, hogy nyugati zenészeket is alkalmazott, de megkérdőjelezte a griot-k kiválasztottságát, megelégelte az előkelők fényezését, és nem kevésbé a poligámiát.

Az intimebb hangú Rokia Traoré egy évtizeddel később jelentkezett, ám egy nemzedéket azonnal maga mögé parancsolt: Moune•ssa című debütálása nyolcszáz nevezettből a hetedik lett 1998 legjobb világzenei albumainak (rádiós) sorában. Van ezen a lemezen vagy három dal, amely csontig felejthetetlen nekem, függetlenül a dicshimnuszoktól: az akusztikus természetű Rokia eddig ismeretlen harmóniákat hozott össze a balafon és a ngoni (mint egy kis négyhúros játékgitár) párosításával. Meg persze attól is, hogy tényleg csoda az ő fátyolos hangja. (Tracy Chapmanével próbálja körülírni a szakma; persze egy olyan Tracyre gondoljunk, aki mondjuk Ali Farka Tourén nőtt fel.)

Azoknak, akik Rokiát ´97-ben egy franciaországi tehetségkutató verseny nyerteseként hirdették ki, valami hasonló mágia tűnhetett fel, mint Ljubljanában nekem. Ez a huszonöt éves, gyönyörű lány nemcsak gitározik és énekel és táncol: ő ragyog a színpadon. S ily módon szinte érdektelen, hogy repertoárjának melyik darabja van soron, úgysem lehet kibújni a hatása alól, hiszen Rokia a dolgok cáfolata, a másvilág hírnöke. Ilyenkor nem játszik a nyomor és a sivatag, a halandóság és a törzsi viszály, Rokiába szépen belehülyül az ember, szóval Mali az egyetlen lakható hely a világon.

Kérnék szépen egy jegyet azonnal és expressz, csak oda!

Hát így.

Aztán próbáltam úgy csinálni, mintha nem akadtam volna ki, de nem jött össze. Balanescu mester kísérletet tett, hogy rávilágítson a pentatónia rejtelmeire, de már mindegy volt; maradtunk a vörösbornál - tulajdonképpen egy büfének is megvan a maga súlya, ha civilizált, európai...

Marton László Távolodó

Ljubljana, június 4.

publikálva
1999/24. (06. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...