Lost in translation

Czeslaw Milosz: A lengyel irodalom története 1-2.

Könyv

A Máriabesnyő-Gödöllő székhelyű Attraktor Kiadó, amely magyar történészek - köztük olyan jeles szerzők, mint Jancsó Benedek vagy Deér József - két világháború között megjelent, de azóta elfeledett vagy egyenesen feledésre ítélt munkáit adja ki újra, a budapesti Lengyel Intézettel karöltve lengyel könyvek kiadására is vállalkozik.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezetője, Pálfalvi Lajos szerkeszti a Vita Sarmatica című sorozatukat. Már az eddigi 8 kötet kiválasztása - kezdve Ryszard Legutko eléggé híg politológiai esszéjén az irodalomtudósnak nagy, de moralistának ósdi Roman Ingarden könyvecskéjén át egészen a rendkívül érdekesen gondolkodó, de olvashatatlan Józef Mackiewicz három (!) könyvéig - is megkérdőjelezhető. Milosz könyvének kiadása azonban nem: az egyértelműen energia-, pénz- és papírpocsékolás.

Milosz (1911-2004) ezt a könyvét ugyanis nem anyanyelvén, lengyelül írta, hanem angolul diktálta - fél évszázaddal ezelőtt. Milosz 1960-ban költözött át Párizsból a kaliforniai Berkeley-be, s a rákövetkező évben kezdte meg egyetemi előadásait a lengyel irodalomról. Mivel azonban írni nem tudott angolul (s nem is akart: nem pusztán verseit, de prózai műveit is élete végéig kizárólag lengyelül írta), ezeket az előadásokat a hatvanas évek első felében lediktálta egyik tanítványának, egy bizonyos Catherine S. Leachnek, aki annak rendje és módja szerint stilizálta a szöveget, amely aztán 1969-ben meg is jelent. Ezt az első amerikai kiadást, amely csak 1939-ig tárgyalta a lengyel irodalom útját, Milosz megtoldotta a második, 1983-as kiadás számára egy jó százötven oldalas vázlattal az 1945-1966 közötti időszak fejleményeiről. Maria Tarnowska fordításában először csak az első amerikai kiadás jelent meg lengyelül Krakkóban, s csak 2010-ben a második, teljesebb szöveg, amiből aztán az előttünk fekvő magyar könyv készült. A miloszi diktált angolból amerikai angolra fordított, abból lengyelre fordított, abból magyarra fordított nagyesszé...

Hogy kiderüljön, miért teljesen érdektelen a magyar olvasó számára ez a munka, érdemben szinte nem is kellene tárgyalni. Elég azt a mérhetetlen különbséget megemlíteni, ami egy, a lengyel kultúra iránt érdeklődő, 1960-as évekbeli amerikai egyetemista és egy mai magyar olvasó között fennáll. Hiszen az angol nyelvű olvasónak egyedül - a Miloszhoz hasonlóan Vilnából indult és Amerikában kikötő - Manfred Kridl 1945-ös lengyel irodalomtörténete állhatott a rendelkezésére (ha valamelyik nagy könyvtárban egyáltalán megtalálta), míg nekünk összehasonlíthatatlanul több: elég csak a szocialista irodalomtörténet-írástól nem fertőzött, önálló könyve(ke)t megjelentető polonistáink - Balogh Magdolna, Gömöri György, Hopp Lajos, Kovács István, Pálfalvi Lajos, Pályi András - munkáira gondolnunk. Milosz az egyes fejezeteket a történelmi körülmények rövid háttérrajzával vezeti be. Az amerikai diáknak nyilván minden információ új volt. Mi viszont a számos részlettanulmány mellett két összefoglaló szakkönyvet is olvashatunk a lengyel történelemről (P. S. Wandycz: A szabadság ára; N. Davies: Lengyelország története). S ami a legfontosabb: magából a lengyel irodalomból több volt magyarul olvasható, mint angolul. (Úgy sejtjük, ez azóta - s éppen Milosz népszerűségének és népszerűsítő tevékenységének a hatására is - megváltozott. Habár az a 16-17. századi lengyel irodalom, amit Milosz a nacionalista romantikával szemben megpróbált aranykornak kikiáltani, ugyanannyira ismert az angol, mint a magyar olvasó előtt: semennyire.)

S még valami. Milosz, aki nemcsak költőnek zseniális, de történelemfilozófus-politológus-esszéistának is, nem volt irodalomtörténész, az 1960-as évek elején főleg nem. Ne felejtsük: ő jogot végzett, s a bölcsészkari órákra - például Kridl óráira - csak úgy áthallgatott; a felszabadulás után pedig, amikor diplomataként szolgált, nyilván nem irodalomtörténeti szakmunkákat bújt. Márpedig az irodalomtörténet-írás szakma is - amit Milosz nem tanult meg. (Nem úgy, mint mást. A Tomas Venclovával folytatott híres levélváltásából például kiderül, hogy élete második felében, már Amerikában úgy kellett megtanulnia azt a zsidó-jiddis kultúrát, ami ifjúsága első két évtizedében ott volt az orra előtt a félig lengyel, félig zsidó Vilnában; s noha mindig is utálta a "nacionalista vámpírt", s ezért a rég felbomlott Lengyel-Litván Nemzetközösség polgárának vallotta magát, ugyanígy járt a litván kultúrával is.) Erre csak egyetlen példa a számos közül: Milosz talán le sem írja azt a szót, hogy "realizmus". A lengyel irodalomtörténet-írás hagyományosan valóban pozitivizmusról beszél, amely több is meg kevesebb is, mint a realizmus. De azért egy külföldieknek szóló irodalomtörténetben mégiscsak illene legalább megemlíteni, hogy a két fogalomnak van valami köze egymáshoz.

S végül egy kínos kötelesség: Mihályi Zsuzsa fordítása egészen botrányos. Minden második mondatát ki lehetne pécézni: mintha a fordító életében nem olvasott volna szakszöveget, s a házastársi bizalom mintha a kontrollszerkesztő Pálfalvi Lajos éberségét is a nullára csökkentette volna. (Csak két példa, a legdurvábbak közül: a Rzeczpospolita nem Köztársaság, hanem Nemzetközösség, s nem az 1. kötetben szereplő Litván Nagyhercegség, hanem a 2.-ban kijavított Litván Nagyfejedelemség a helyes.) Csak sejthetjük, mi történhetett: a korábban Milosz-esszéket, de mást is jól fordító Mihályi Zsuzsát (vagy a névmutatót is magyar szokás szerint elsinkófáló kiadót) szorította a határidő.

Nem szeretnénk, ha ez a kudarc akár a sorozatszerkesztőt, akár az Attraktor Kiadót visszatántorítaná a lengyel könyvek kiadásától. Milyen örömmel fogadnánk például egy Milosz-összest - s akkor még ezt a könyvét is gyorsan elfelejtenénk.

Lengyelből fordította Mihályi Zsuzsa. Attraktor, 2011, 313+275 oldal, 5900 Ft

Neked ajánljuk