Úgy csordogált bele a kortárs költészetbe az antik, hogy szinte észre sem vettük. Eposzok és verses drámák után ezúttal az eclogákon a sor, mégpedig a csíkszentdomokosi Vergilius tolmácsolásában.
Érdekes a címválasztás: furán is hangzik, nem is figyelemfelkeltő. De lassan kiderül, milyen találó, hiszen a zöld szín szimbolikája többféleképpen megjelenik. Többek közt az eclogákkal kísérletező költő kvázi-éretlenségét jelzi ("Sok gyönyörű dicshimnusz hangzott már el a földről, / s látom, hogy te is ott tülekedsz zöldfüllel a sorban"), elcseppen itt a kosztolányis zöld tinta is, de elsősorban a természet színe ez, hiszen a sok változáson átesett műfaj (gondoljunk Radnótira, vagyis éppen hogy ne gondoljunk!) ezúttal egészen a gyökerekig nyúl vissza, a bukolikus költészet irányába. Párbeszédes forma, vidéki és városi lét: beszélget a költő és a pásztor, szép, szabályos hexameterekben. Ám itt már nemcsak a pásztor, hanem a halász, a vadőr, a műemlék, sőt még a laptop is megszólal.
Tizenkét költemény: tíz számozott ecloga (vergiliusi képlet), egy nulladik, s egy sorról sorra összemontázsolt vendégecloga, amely jelentős bravúr. Egyszerre pimasz és profi: úgy simul egymásba a különböző helyekről összeválogatott húsz sor, hogy szinte fel sem tűnik különálló voltuk. Ez a kötet legnagyobb erénye, az iróniával és érezhető felkészültséggel ötvözött merészség. Felbolygatja, de megszüntetve megőrzi a hagyományt, hisz nincs annál mellbevágóbb, mint mikor a formai tökély és az önreflexió találkozik, "s lassan a hexameterből is csak ronda rutin lesz...".
Erdélyi Híradó-FISZ, 2011, 56 oldal, 1600 Ft
