Charles Bukowski imádta az alkoholt, a nőket és a lóversenyt. Maximum a sorrenden vitázik össze a nagyérdemű. Aztán megjelenik egy kötet Macskák címmel és mindenki elképed, hogyhogy kedvelte a cuki cicákat is a vénember? Pedig nincs ebben semmi meglepő: Bukowski mindent imádott, ami magán viselte az élet végtelen egyszerűségét, könnyedségét és az ebben rejlő csodát. Számára a macskák épp ezt képviselték: „Ők tudják, hogy minden úgy van, ahogy van.” Macskás versei, novellafoszlányai látszólag egy állat befogadásáról, ivartalanításáról, etetéséről vagy elvesztéséről szólnak, a négylábúak megfigyelése rajongásnak tűnik csupán, valójában azonban ugyanazok a dimenziók feszülnek mögötte, melyek a nőkkel, az alkohollal vagy a lóversennyel való viszonya mögött is. Látjuk az emberi esendőséget, a féltve aggódást, a pillanatot, amikor valaki rádöbben a felelősségre, a fekete humort és a végtelen cinizmust. Bukowski semmi mást nem csinál macskás verseiben, mint amit eddig is: ül, néz, iszik, megkeseredettnek tűnik, pedig lázas örökifjú, és beszél. Beszél arról, amit lát, amit hall, amit érzékel – ezúttal nem egy felé görnyedő meztelen női testből, hanem egy átverekedett éjszaka után elégedetten alvó macskából. A kötet valahogy mégis kevés, Dr. Máriás illusztrációi dobnak ugyan rajta egyet, ha nem kettőt, és Bukowski zsenialitását sem lehet elvitatni, de a rossz szájíz megmarad. Talán a vén kujonról feleslegesen lehúzott újabb bőr miatt.
Fordította: Pritz Péter. Helikon Kiadó, Trubadúr Könyvek, 2017, 148 oldal, 2999 Ft
