Könyv

Magánybeszéd

Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra

  • Sipos Balázs
  • 2015.08.16 16:07

Könyv

Tárcasorozatait és az azoktól függetlenül íródó novellásköteteit elnézve Szvoren Edina megállás nélkül dolgozik. Kivételes szakmai tudatosságot árul el, hogy ennek ellenére nem elégszik meg a bevált stiláris megoldások újrafelhasználásával.

A legalább két kötetre való ötletből összeállított, elbeszéléstechnikai játékokban tobzódó Pertu, valamint a hosszabb szerkezetekkel és a hátborzongató szétszabdalással végzett kísérletek, vagyis a Nincs és ne is legyen után az új, karcsú gyűjtemény a fegyelmezettségből épít újszerű poétikát.

Ez a kötete is elegánsan használja a modern magyar prózahagyományt: a személyesség elbizonytalanítása és a kíméletlen sűrítés Mészölyt idézi (különösen a Kinderszenen-sorozat haiku-novellái, például ez a mondatpár: „Egyikünk kiszúrta, hogy eladó a szék, amin az özvegy ül. Én voltam az.”); a figurák hétköznapi elesettsége és a megejtő abszurd Örkényt (lásd a Trifánné kedves sötét remeklését: „Ülök az ágyon. Ami a testem két oldalán lóg, az nem ruha: ezek a bojtok és rojtok a karjaim.”); a gyermeki tapasztalás meghökkentő brutalitása a korai elbeszélések Nádasát (többek között a nagyszerű című Megszégyenítő vonása az emlékezetnek, hogy mindenre vágyik, amit megőriz). De a hagyomány kiaknázása a legkevésbé sem gátolja Szvorent abban, hogy újszerűen gyönyörű dolgokat csináljon az olvasójával.

Szvoren korábban előszeretettel kísérletezett az egy-egy szövegegységen belüli perspektívaváltással: egymásba montírozott, egy világba helyezett párhuzamos monológokat. A novellákon belül, a párhuzamosok között, létrejött egy-egy interszubjektív tér: egy „külső” világ. Kikövetkeztethető volt – a szubjektívek ütközéseiből – valami objektív. Ez most nincs. Egy-egy novella monológszerű egység. Maga a kötet folyamatos perspektívaváltogatás, de a világok nem ütköznek, hanem párhuzamosan futnak egymás mellett. Mintha társak nélkül, egyedül lennének, egymás mellett, cellákban.

Noha a szereplőválasztásban ezúttal is előnyben részesülnek a kisvárosi, alsó közép- és munkásosztálybeli nők és gyerekek, a novellák nem egy szociológiai katalogizálás jegyé­ben kerültek egymás mellé. Az életvilágukról keveset szóló figurák tudatának ábrázolásával Szvoren privát nyelveket vizsgál: nem cselekményt vagy figurákat, hanem intim magánbeszédeket.

Figuráiból – a deviánsból, a kiszolgáltatott gyermekből vagy a leigázott nőből – hiányzik a biztonságos hétköznapi tudatosság: ők produkálják a legvadabb nyelvi kombinációkat. Ezért bizonyulnak adekvát választásnak. A világuk, a tetteik, a viszonyaik csak magánbeszédeik fénytörésében – amit nevezhetünk a tapasztaló tudat munkájának is – jelenik meg. Magánbeszédük uralhatatlan aktus: benne történés és képzelet, emlék és vágy, tudatos reflexió és esetleges asszociáció önkényesen keveredik. A „külső történések” – a novellák cselekményei – és a mellékszereplők alárendeltek: beleolvadnak ezekbe a megállíthatatlan belső zajlásokba. Annyira sajátos nyelv mormol a főszereplők tudatában, hogy a ki­szakadás, világuk megosztása másokkal lehetetlen feladatnak tűnik. Ez teszi őket rettenetesen magányossá.

Szvoren mindezt önkényes mondatfűzési technikával, mulatságos és költői elvétésekkel érzékelteti. Régebben ezt az irodalmi technikát tudatfolyamnak nevezték – a fogalom mára kikopott, legfőképp azért, mert csapongást és fegyelmezetlenséget konnotál, ami a technika kidolgozóira (Joyce, Woolf, Faulkner vagy Beckett) a legkevésbé sem jellemző. Ugyanis a tudatműködés önkényes irracionalitását, paradox módon csak a legnagyobb fokú írói önfegyelemmel érdemes ábrázolni: megteremtve a beszélő nyelvének privát szabályszerűségét.

Szvoren novellái ehhez méltóan megkomponáltak. Mivel nem hagyatkozhat a realista dramaturgiára (ahol a cselekmény szabja meg a mondatok egymásra következését és jelentőségét), annál fontosabbá válik, hogy a különböző pontokon elhelyezkedő mondatok nyomatéka pusztán a szöveglogikából (nem pedig a cselekményből) következően legyen eltérő. Kiemelkedő elbeszélői készséget igényel, hogy ne csak a nyitó- és zárómondatok, hanem a többi is világosan elkülöníthető funk­cióval bírjon. Ebben a rendben nem ott van az „erős mondat”, ahol a cselekményben valami brutális történik. Ahogy a velünk megeső brutálisra is képtelenség „azonnal” reflektálni.
A novellák azért nagyszerűek, mert noha tagadhatatlanul rendezettek, nem érthetjük meg, miféle belső elv alapján azok. Ezzel a következetes eljárással Szvoren demonstrálja, hogy az intim közelség – amibe az olvasót hozza – nem jár együtt kiismerhetőséggel: éppen ez a közelség fedi el előlünk a nyelvek gazdáit. A beszélő figurák megpillantásához komoly erőfeszítéseket kell tenni: új meg új nyelvi logikákhoz, amorf szerkezetekhez kell igazítani az olvasói figyelmet. Ennyiben Szvoren novellái empátiagyakorlatok.

Egy-egy magánbeszéd önmagára zárulását magánynak hívjuk. Amire talán épp az ilyen, szélsőségesen személyes magánbeszédek iránti figyelem lehet az ellenméreg.

Magvető, 2015, 192 oldal, 2990 Ft

Neked ajánljuk