Egy közösség széthullásáról és az egyén újjászületéséről tudósít Schein Gábor tizedik verseskötete, az Üdvözlet a kontinens belsejéből. Az íróval, költővel és egyetemi oktatóval a halálos betegség ünnepélyéről, az értelmiség tévedéseiről és a politika hiányáról beszélgettünk. Alább két rövid részlet az interjúból.
Magyar Narancs: „A halál baglyát / nyolc hónapig nem űzte el az ágyam fölül / se gond, se imádság”, írod a Gyógyulás című versben. Volt olyan pillanat, amikor felmerült benned, hogy nem akarsz mindenáron meggyógyulni?
Schein Gábor: Nem. Családom van, és úgy érzem, dolgom is van még. A betegség rengeteg életerőt szabadított fel bennem. 2014 júniusában diagnosztizálták a rákot, akkor kezdődött egy hosszadalmas betegségtörténet, aminek az elején nem lehetett tudni, túlélem-e. Közben súlyos tüdőembóliát is kaptam, amit majdnem két hétig nem ismertek fel. Ez önmagában is életveszélyes. Összesen nyolc hónapig tartott a kezelés, 2015-ben megműtöttek, amit a kemoterápiával nem lehetett eltüntetni, azt kiszedték.
MN: Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy rákos vagy?
SCHG: Amit bárki más érezne ilyenkor. Még éppen csak a szót érzékeltem. A rémisztő szót. Megijedtem, hogy akkor talán itt most vége van az életemnek. Eljött, amire annyit gondoltam, és így jött el. De meglepően gyorsan jött a következő fázis, a betegség elfogadása.
| ||
(…)
MN: Mennyi naivitás van abban a kevés értelmiségiben, aki még hajlandó elemzőként-értelmezőként hozzászólni a mai magyar közélethez?
SCHG: Ha ezt velem kapcsolatban kérdezed, erre nem tudok válaszolni, mert szerencsére mindig utólag derül ki, mi minden volt naivitás. 2014-ben kiadtam egy közéleti esszékből álló kötetet Esernyők a Kossuth téren címmel. Azóta ilyesmit alig írtam, aminek több oka van. Az egyik az, hogy Magyarországon nincsen politika. Ez furcsán hangzik, mert látszólag túl sok is van belőle. A politika azonban nem hatalomtechnika, és nem a róla szóló beszéd. A politika egyfelől értelmes érvekkel vívott vita a közös jövőről, másfelől szimbólumalkotás, jelzése magának a közösnek. Ahol az előbbi nem folyik, ott valójában semmi közös sem létezhet. Ezt a hiányt még nyilvánvalóbbá teszik az elfedésére szolgáló mindenféle propagandakampányok, nemzeti konzultációk, a „nemzeti” jelző inflálódása. Lényegében a versek írása közben jutottam arra a következtetésre, hogy Magyarország nem létezik. Egy lázálom tölti ki a helyét. Igaz, amit én politika alatt értek, az nem lehet más, csakis demokratikus. Olyasmi, ami nem az intézmények, hanem a közösség képzeletének szintjén alapozódik meg. A demokratikus politika peremfeltétele az a hipotézis, az az elképzelés, hogy nekünk, sok egymást még csak nem is ismerő embernek, van itt egy közös életünk. Nem mindegy, hogy mi történik a másikkal. Nem mindegy, hogy milyen iskolákba járnak a gyerekek. Ez nyelvi probléma is. De milyen esszényelven, hogyan lehet megszólalni akkor, amikor ez a hipotetikus közös nem létezik? Kihez lehet beszélni? Én ezt most nem érzékelem. Úgy tűnik, még az alaptalan bizalomhoz, bizakodáshoz is kell valami alap, és én egy ideje sajnos ezt sem találom magamban.
A teljes interjú a Magyar Narancs 13-án, csütörtökön megjelenő számában olvasható!
