Képtelenség belegondolni, de 2016. július 14. után újra bekövetkezett ez az állapot.
Emlékszünk még néhányan arra az időre, amikor – noha a „Mester” már kétkönyves, ígéretes fiatal író volt (Fancsikó és Pinta, 1976; Pápai vizeken ne kalózkodj!, 1977) – a pesti irodalmi folyóiratok szerkesztőségében és az Irodalomtudományi Intézet exkluzív köreiben is csak kevesen tudták, hogy valami történni fog. (Akkoriban még így volt ez, bizonyos könyveket várakozás előzött meg.) Lázas irodalomértelmezői sürgölődés kezdődött 1979-ben a Pispeklila Könyv körül, melynek eredményeként napvilágot látott Bojtár Endre, Horváth Iván, Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi László, Veres András tollából az új irodalom és irodalomszemlélet manifesztumának (is) szánt Ötfokú ének, azaz egyszerre öt regénykritika a Mozgó Világ az évi 6. számában. (A Termelési-regény vájt fülű recenzensei közt is akadt ekkor még olyan, aki afféle pofátlan pesti aszfaltbetyárnak képzelte a szerzőt, feltételezve, hogy írói álnévként használja az Esterházy nevet.)
Hogy pontosan mire vártunk akkor, ott, a hetvenes évek legvégén, ezt nehéz elmondani. Feltorlódott körülöttünk az idő, múltunk nem volt, a jövőt reménytelennek láttuk, nagy történeteink sem léteztek, jóformán kicsik sem, de ha voltak is tán, akkor sem tudtuk őket problémamentesen elmondani. Nagyjából ezt neveztük posztmodern állapotnak. Honnan láthatta volna előre a klottgatyáját keresgélő ifjú „Mester” (előre látta!), hogy ő lesz az, aki új formákat teremt és nemzedékének mintegy megoldja a nyelvét? Állítólag „előre nem lehet megmondani, mit lehet, mit nem, nem lehet azt mondani, hogy »ma már így nem«, ezt legföljebb valószerűsíteni lehet, látván bizonyos ígyek folyamatos csődjét. Ám akkor egyszer csak jön valaki és így csinálja – és valamiért az jó”. (Kardos G. György temetése napján, 1997) Az ördög tudja, hogy van ez, némely írók (ilyen volt Ottlik, és ilyen – ki kell, hogy mondjuk: volt EP is) rendelkeznek az előrelátás képességével.
| ||
Küzdelmek korát éltük, egyfelől a húzd meg, ereszd meg, másfelől a fékezett habzású szabadságharcok korát. „Az én tapasztalataim a diktatúrából valók”, mondta később Esterházy. „Talán nem túlzás a 20. századot a nyelv századának nevezni. Megdöbbentő és egyben lefegyverző, hogy a Kádár-diktatúra mennyire egyetlen szótól függött. Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta, hogy ellenforradalomnak nevezte az 1956-os forradalmat. Ez a szó aztán kasztokba sorolta az embereket, az vagy, aminek 56-ot mondod”. (A Bermuda-háromszög, 2002) Ide később visszatérünk, de futtassuk még a szemünket egy kicsit az Esterházytól szó szerinti vagy torzított formában idézett magyar szerzők akkori listáján, melyen békében megfért egymás mellett Csurka István Spiró Györggyel, Csoóri Sándor Petri Györggyel és így tovább. Ilyen is volt (akkor még) ez a kor. Azért mégiscsak az öncenzúra, a folyóirat-betiltások, a szamizdat világában éltünk. Ha kinéztünk a Kortárs szerkesztőségének ablakán, láttuk, ahogyan „Vérvörös Trabantok száguldanak halálos kétütemben”. Az is megtörtént, hogy a lap hét hónapra elfektette, majd bizonyos tilalomfákra hivatkozva visszaküldte Esterházy egyik írását, „aki megszokta már az eljárásokat, melyek őszintén szólva, főként ami őt illeti, nem is nagyon élesek, csak épp oly, de oly tahók!” (Kis Magyar Pornográfia, 1984) Nem lehet eléggé hosszan gutírozni, nem a szó bátorságát, hanem a pontosságát: tahók. (Még ide is visszatérünk.)
Ez a pontosság, az újkeletűen jó szavak, mondatok és narratív szerkezetek pontossága tette valóban a posztmodern prózaírás tankönyvévé a kis fehér füzetekből lassan robusztus fóliánssá hízó Bevezetés a szépirodalomba című, újabb kultikus Esterházy-könyvet (1986), melyben olyan formabontó, egyben formateremtő alkotások kaptak helyet, mint az önmagában is ikonikus Függő (1981) vagy a Fuharosok (1983). Az Esterházy-féle idézéstechnika, az intertextualitás új értelmezői közösségeket hozott létre, nem véletlen, hogy a Függő rövid időn belül tudományos kritikai kiadásban is megjelent Jankovics József gondozásában.
*
Általában a formabontásban, az irodalmi nyelv megújításában látják az Esterházy-próza lényegét. Pedig nem (csak) ebben áll a nagy titok. Az író művészetének különleges hatását alighanem az összeegyeztethetetlennek hitt dolgok meglepő harmóniája okozza (okozta). Ahogy Széky János írta a minap: EP egy személyben volt „hagyományhű és posztmodern, türelmes és kritikus, Esterházy és demokrata”. Tandori Dezső magyarázza meg egy helyütt, hogy NOHA az olyan szavak, mint „szellem” vagy „műalkotás” végérvényesen elkoptak, MAGUK A DOLGOK továbbra is érvényesek. Nem szükséges részletezni, hogy a posztmodern reformer EP milyen végtelen szeretettel csüggött az egész magyar irodalmon, írótársain, mesterein, mindenekfölött Ottlikon, akiben valamiféle apafigurát látott: „A kritika láthatóan zavarban volt a Budával. Mintha úgy érezte volna, döntenie kell, szereti vagy nem szereti. Mintha ebben kéne dönteni. De soha nem ebben kell dönteni. Mert mindig szeretni kell. Annyi elég is. Mint jól tudjuk, ha máshonnét nem, az olvasmányainkból, a szeretet nem valami pihe-puhaság, nem buli, hogy ne bántsuk egymást, gyerekek, nem párnaszerűség, hogy jólessék a fekvés, a döher. A szeretet az igazzal van párban. A létezés örömével.” (Egy kék haris, 1996)
1989-ben elmúlt egy hülye világ, ám jött helyébe egy másképpen ronda, de EP (még sokáig, bizonyos értelemben mindvégig) megőrizte sokirányú és bonyolultan működő hitét, reményeit és a szeretetre való képességét. Kisebb, ekkortájt írt, népszerű prózáit a stílus csiszoltsága, könnyedség és báj jellemzi (Tizenhét hattyúk, 1988; Hrabal könyve, 1990; Egy nő, 1995). Sok írótársától különbözve soha nem fáradt bele az úgynevezett közéletiségbe, nulla dies sine linea: a glosszák, esszék, publicisztikai írások alkotásába. Miközben az irodalmi közeg lélegzet-visszafojtva várt a beígért új nagyregényre, Esterházy ontotta magából a cikkeket és a cikkgyűjteményeket (Egy kékharisnya följegyzéseiből, 1994; Egy kék haris; A szabadság nehéz mámora, 2003, hogy csak néhányat említsünk). Ha végigtekintünk a számtalan sziporkázóan szellemes, örök érvényű mondást, kiszólást, beszólást tartalmazó apróbb írásokon, azonnal szembetűnik, hogy az író minden aggálya és fenntartása ellenére milyen kimondhatatlan büszkeséggel és egyértelműséggel használta ekkor még ezt a két szót: „demokrácia” és „Európa”. Egyszersmind jó időben (már a 90-es években!) felismerte és jelezte a régi-új tahóság irtózatos veszélyeit. A közbeszéd és közgondolkodás mocskától „költőien szólva a fizikai rosszullét” kerülgette (Egy kék haris). Politikai éleslátása (ami sok tekintetben a jó ízlésből fakadt) nem hagyta cserben soha.
Mindeközben − csendben, lassan, észrevétlenül – valami átalakult benne. Hozta ezt egyfelől a telő idő, másfelől az önmagával szemben támasztott elvárás, hogy előbb-utóbb valamit változtatni kell. Lehet-e a széttört, dekonstruált formákat továbbtördelni? – kérdezte önmagától. Mi az, ami mégis megmarad, ha már minden rendezőelv viszonylagossá válik? „A kérdésessé vált – kétségbe vont és kétségbeesett – forma éppen a formalizmust erősítette, minthogy a forma természetessége szűnt meg, ezért a művészet a készen vett formákat használta, s rögtön reflektálta is az eljárását, s mutatta, hogy készen vett formákat használ. Ez vezetett oda, hogy a regényeknek nem formájuk lett, hanem struktúrájuk (pontosabban ez lett a formájuk). Ez vezetett oda, hogy míg a régi szép időkben a kolléga azt mondhatta (és kellett mondania): Madame Bovary c’est moi!, a 20. század írójának már csak ez maradt: der Ich-Erzähler c’est moi! Van különbség. Vagy még inkább: az intertextualitás c’est moi!” (A Bermuda-háromszög, 2002) Nagyjából-egészében ez volt a 2000-ben végre valóban megjelent monumentális alkotás, a Harmonia cælestis esztétikája. Az ÉDESAPA nagymetaforájából kiinduló, roppant sokrétű és sokértelmű család- és kollektív egyéniségtörténet óriási hazai és nemzetközi sikert hozott Esterházynak. Ekkortájt kerültek kezébe az édesapja, Esterházy Mátyás besúgói múltját bizonyító iratok. Egyébként az önmagáról szóló jelentéseket kereste a Történeti Hivatalban, de megint csak édesapjára bukkant. Keserű megdöbbenését egy újabb remekműben, az apa iránti szeretetet a csalódás ellenére is megtartó regényben oldotta fel (Javított kiadás, 2002). A megbocsátás posztmodern allegóriája ez a könyv, alighanem az utolsó olyan műve Esterházynak, amelyben a fent említett Ich-Erzähler (én-elbeszélő) még maradéktalanul a helyén van.
Ezután EP – bevallottan – kilépett korábbi írói énjéből. „Nincs szükség semmi Egészre, szét kell rombolni. Ami sikerült, ami szép, az egyre inkább gyanússá válik. Hiszen egy utat is lehetőleg olyan helyen kell megszakítani, mely nem látható előre… Ugyanígy elhibázott dolog az is, ha egy könyvben végigír az ember egy úgynevezett fejezetet. Ugyanígy elhibázott dolog egyáltalán egy könyvet végigírni. És a legnagyobb hiba az, ha a szerző végigír egy könyvet. És az emberekkel való érintkezésben is nagyon jó, ha hirtelen megszakítunk egy kapcsolatot” – írta már jóval korábban Thomas Bernhard kapcsán (A gyalázózseni, 1998). Honnan láthatta volna előre (azt hiszem, előre látta!), hogy az őt körülvevő ország és világ sorsa, egyszersmind saját életének drámája rövidesen éles fordulatot vesz. Azt bizonyosan tudta, érezte az elmúlt évtized során, hogy a „demokrácia” és az „Európa” szavak már nemigen írhatók le problémátlanul, és az irodalom valaha egységesnek tűnő társadalmi közege darabjaira hullott. Amikor 2014-ben a BMC-ben meghallgathattuk Joseph Haydn Krisztus hét utolsó szava a keresztfán című zeneművét Esterházy kísérőszövegével, tökéletesen érzékelhető volt a teljes írói stílusváltás és hangulatváltozás. Azt mégsem tudhattuk előre, hogy másfél év múlva már a hasnyálmirigyrák rémképeivel viaskodó utolsó írásművek iszonytató üzeneteit kell fejtegetnünk (A bűnös, 2015; Hasnyálmirigynapló, 2016). Mégis már ott, akkor − a 2014-es előadás nyomasztó hangulatában − a zenei és a beszédszólamok töredezettsége, egymáshoz illeszkedni nem akaró, nem tudó ívei egy eleve romnak szánt épület részeinek tűntek. Hasonló, kísértetiesen elhagyatott struktúráknak látszottak az író utolsó regényciklusának, a „százoldalas” Változatoknak a darabjai is (Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat –, 2013; …a Márk-változat, 2014). Mára kiderült, hogy ezek a regények egy megtört alkotói pályaív végső szakaszához tartoznak. „Én személyesen kevesebb ívvel is beértem volna. De hát: ívek jönnek, ívek mennek” – viccelődött EP valamikor nagyon régen (Az elefántcsonttoronyból, 1991). „Halála pillanatában, a halálon kívül, semmi nem történt. Ez a semmi vezette őt a halálához, nem más” (Egyszerű történet… a kardozós változat, 2013).
*
„Nem, nincs itt köztünk, és aki meghalt, az nincs többé. Föleszik a férgek. Könyvek vannak, és van emlékezet” – mondta Esterházy Péter Mészöly Miklós sírjánál. Most mi lesz? Mit tehetünk? Borges szavaival szólva „Platónnak hiányzott Szókratész. Szókratész halála után bizonyára ezt ismételgette magában: »Vajon mit szólt volna Szókratész ehhez a kétségemhez?« Aztán, hogy ismét hallhassa a szeretett mester hangját, megírta a dialógusokat.” Próbálkozzunk meg esetleg ezzel. Talán sikerül, talán nem. „De ne zihálj, édes úr. Minden megvár tégedet, mert ami nem, az nem reád várt” (Ki szavatol a lady biztonságáért?, 1982) – így szól hozzánk.
