Valami firkászféle várja Maigret-t a nagyfőnöki irodában, egy Georges Sim nevű úr, de az is lehet, hogy Simenon, sőt, az is lehet, hogy nem is újságíró, hanem író. Egy biztos, hogy fiatal, felveti az önbizalom, enyhe belga akcentusa van és komoly szándékokkal jelent meg Maigret munkahelyén, az Orfèvres rakparton. A célból, hogy egy félirodalmi regényben fesse meg a párizsi rendőrök igazi arcát, felforgatva ezzel az irodalmi hagyományt, mert – ahogy azt e Sim nevű alak nem is mulasztja el Maigret orrára kötni –, a francia irodalom, a kis hamis, a bűnüldözők helyett inkább a bűnözőkkel rokonszenvez. Ezzel aztán egy csodás, életre szóló barátság veszi kezdetét; Simenon regényében Simenon Maigret-regényeket ír, ezeket Maigret szelíden tűri, de eljön a nap, hogy maga Maigret is Maigret-ről kezd írni, emlékirataiban szeretné Simenon Maigret-regényeinek Maigret-képét egyszer s mindenkorra helyretenni. E parádés összevisszaságban, mely nagyszerű írói játék persze, Maigret-nek alkalma adódik Simenont kicikizni, persze csak úriemberhez méltón, barátilag. És alkalma adódik elmesélni tüdőbajosokkal teli ifjúkorát, illetve rendőrré és férjjé válásának körülményeit. A leendő Madame Maigret-vel szemben elkövetett udvarlás aprósüteményben és útmérnökökben gazdag epizódja kész romantikus komédia, minőségi csetlés-botlás, de Maigret azért szakmázik is. Megemlékezik arról a családiasságról, amely a bűnüldözőt és a bünelkövetőt összeköti, és amelyet – állapítja meg Maigret némi elégtétellel – Simenonnak sosem sikerül visszaadni.
Fordította: Ertl István. Agave Könyvek, 2017, 143 oldal, 2280 Ft
