Kicsit Írországé, kicsit az íróé, kicsit a miénk. Az ír szerző ugyanis tulajdonképpen bevándorló, a forradalom után Magyarországról disszidáló nagyszülei történetét formálta regénnyé. Adódik tehát a lehetőség, hogy egy történelmi regény és egy családregény ügyes egyvelege legyen, megspékelve az újszerű külső nézőponttal: nem azt látjuk újra és újra, miért kellett innen elmenni, hanem azt, hova lehetett érkezni. És főként, hogy ott jó volt-e. Collins válasza egyértelmű nem. Persze érzékelteti: rossz és rossz közül ez volt a jobb választás.
Lovas Sándor és nővére kivándorlását követhetjük nyomon, egy írországi menekülttábor életét: a hálát, a szabadság illúzióját, majd a csalódottságot. Hiszen Írország ugyan szabad, de válságban levő, munkanélküliséggel küzdő ország, amely nemhogy befogadni nem tud menekülteket, hanem saját lakosságát sem tudja maradásra bírni. Hiába azonban az érdekfeszítő kezdet és az ígéretes nézőpont: a regény iskolásan megírt szövege nem segíti az előrehaladást. Funkciótlan és túlburjánzó, közhelyes elbeszéléssel, túlmagyarázásokkal. A naturalisztikus leírások sem mindenhol működnek - a leíró technika, ami az ÁVO kínzómedencéinél hatásos, a szerelmi jeleneteknél kínlódó és kínos. A szereplők sem igazán élő figurák, talán Sándor karakteréről és motivációiról derül ki valami. Sokkal jobban járt volna a szerző, ha nem "mesélni", hanem mondani akar valamit, és elkapja azt a néhány, visszaemlékezésként beszúrt, kifejezetten erős novellisztikus részletet. Enigmatikus és kifejező részek ezek, mint például a hordó vér története. Talán az arányérzék hibája vethető leginkább az író szemére: könyvére jócskán ráfért volna a szerkesztői húzás. Bármennyire is érdekes tehát a kivándorlók kinti története - sajnos Collins könyve olyanná válik, mint a lassú, tespedt és unalomba fúló menekülttábori élet, amelyről ír.
L'Harmattan Kiadó, 2012, 314 oldal, 2900 Ft
