Szántó T. Gábor Édeshármas című könyve képes arra, ami minden egyébtől függetlenül is képes igazolni egy regényt: emlékezetes figurát teremt. Reb Slojme akadékoskodó, szorongó, türelmetlen és mégis bölcs öregember. Bölcs és nyugtalan, mert hiába nagy tudású és elkötelezett ismerője a zsidó vallási hagyománynak, mégsem képes huzamosabb ideig jámborságra. Nagy kérdéseire - a holokauszttól a testi szerelemig - nem érkezhet adekvát válasz hagyományán belülről, neveltetése nem hozható kapcsolatba az életével. Többszörösen világát vesztett tanító, akinek gyermekkora feltámaszthatatlanul füstté lett 44-ben, otthon tanult életformája pedig azért is folytathatatlanná vált, mert mesterségesen beszűkítette volna eleven érdeklődését. Nem ebben a világban él, hiába látott épp elég sokat belőle. Ennek az alaknak sok gesztusa, vonása, frappáns megjegyzése ismerős lehet olvasmányainkból Sólem Aléchemtől Singerig és tovább, de épp ilyennek még soha nem láthattuk azelőtt, hogy az Édeshármas megszületett volna. Banálisan szomorú kalandjai és - legfőképpen - reflexiói élesen vésik bele groteszk, idegesítő és szeretetre méltó alakját az emlékezetbe.
Környezete - a hozzá hasonlóan tétova és helyét kereső fiatalember, aki tőle vár tanácsot, sőt tanítást, valamint az ő barátnője, akivel kapcsolata időről időre megszakad, majd újraéled - inkább csak hol jobban, hol ügyetlenebbül felhasznált dramaturgiai kellék: szituációkat teremtenek reb Slojme számára, hogy megjelenhessen bennük. Ezért nem valódi édeshármas a könyv, a fiatalok csak statisztálnak az öregúr fellépéseihez. Reb Slojme uralkodik a regényen, fölé nő, tönkreteszi belső arányait, önálló életre kel, és ezzel meg is menti a szöveget. Halála után beköltözik a szereplők képzeletébe, és onnantól uralkodik egész elrontott életükön örökkön-örökké, mint az utóbbi évek magyar irodalmának egyik legsikerültebb regényalakja.
L'Harmattan Kiadó, 2012, 276 oldal, 2700 Ft
