Idei könyve, a falun játszódó Napra jutni jó apropó volt ahhoz, hogy beszélgessünk vele a rendszerváltás óta pocsékba ment évekről, a világgal való első szembesülésről, amely „mindenképpen összehorzsol”, vagy épp arról, hogy miért nem politizál.
Mindezt kifejti szépen a karácsonyi dupla számban, hogy a fal adja a másikat. De amit előző regényének gondolati íveiről és a prófétai pályáról mondott Nagy Gergely Miklósnak, azt csak itt olvashatják.
MN: Előző regényedben, A mélygarázsban a férfi szerepelő igen depresszív, a polgári életformát szinte minden pontján tagadó nagymonológja próbára teszi az olvasót. Nem féltél attól, hogy olyan súlyos, olyan nyomasztó ez, hogy az olvasód egyszerűen nem bírja ki?
| ||
HJ: Az olvashatóságtól nem féltem. Van benne egy olyan stilisztikai tekerés, mintha ráálltál volna egy futópadra, s ha nem kapkodod a lábad, eltaknyolsz. Az már más kérdés, hogy mit feszeget a szöveg, milyen kérdéseket. Az tényleg veszélyes terep. Könnyen kiverheti a biztosítékot, de ha kiveri, hát kiveri. Sokszor nekem is kiverte, de mégis betonbiztos voltam benne, hogy ezt nekem meg kell írnom, méghozzá a legprovokatívabb módon. Problémát, vagy inkább úgy mondom, írói nehézséget az jelentett, hogy a szövegnek csak gondolkodástörténete van, és ott volt a nagy kérdés, hogy mely gondolatnak hol a határa. Gondolatkonstrukciók épülnek egymásra, s ezeket a végtelenségig lehet terjeszteni. Miközben élményt okoz a gondolat továbbépítése, főleg nekem, aki amúgy is annyira szeret okoskodni, érezni kell, hogy nem pördültél-e túl a szükségszerű mennyiségen.
Egy novellában nem szerepelhet egy-két töltelékmondat sem, de a regény elbír némi hordalékot. Az én nagy kedvenceimnél is van hordalék, Dosztojevszkijnél is, nem beszélve Tolsztojról. De hogy mennyi az a hordalék, és hogy a benned lévő mérőón, amire egyedül tudsz építeni, az ízlés, helyesen mutat-e rá, hogy ez még igen, az már nem, szóval az ízlés tud-e ilyenkor működni – ez volt az egyik gondom a megíráskor. A másik pedig az, hogy a főhősöm mögé, aki nem hajlandó definiálni magát a társadalom irányából, hogyan teszek oda mégis egy társadalmi meghatározást. Hogyan tudom azt érzékeltetni, hogy ő nemcsak egy káráló barom, hanem van érzelmi hátországa és múltja. Mert abban a felállásban, ahol te oppozícióban vagy a világgal, nem nagyon fér bele, hogy neked mégis van egy meghasadt szíved.
MN: És a közhelyek nem voltak problémák? Amit mondjuk a fogyasztói társadalomról állít ez a férfi, azok nemigen eredeti dolgok. Ez nem öli meg a befogadást?
HJ: Ettől sem féltem. Azt gondolom, hogy a világról való gondolati beszédbe csak úgy lehet téged berántani, hogy bizonyos paneleket is megmozgatok. Ha ez nincs, akkor az olyan, mintha eleve kapukkal zárnád el a szöveg bejáratait. Az persze nagy hiba volna, ha a futamok nem keverednének ki a panelekből. És bármit is lehet mondani A mélygarázs gondolati meneteire, egyik sem légből kapott, olyan problémák mentén szerveződtek, amelyekkel mindannyian foglalkozunk. Ilyen-olyan módon, hamisan vagy nem hamisan, magunkat áltatva vagy őszintén. Ez olyannyira így van, hogy lett volna lehetőségem átlépni az író szerepkörből a prófécia területére.
MN: Hogyan?!
HJ: Miután egyes szám első személyű az elbeszélés, az olvasók egy része beazonosított, még a feleségem is megkérdezte, hogy te ennyire utálod a karácsonyt meg a nyaralásokat, nem is mondtad. Szóval hirtelen azonossá váltam a főhősömmel, sokan úgy gondolták, esetleg meg tudnám oldani a problémáikat, életvezetési tanácsadóvá lettem, helyesebben lehettem volna, de nekem kicsit idegen ez a szerep. Hiszen a magam életében is csak botladozom.
