Az átalakításnak két előzménye volt: egy tavaly júniusi kormányhatározat, amely többek között azt is rögzítette, hogy a Műcsarnok költségvetési szervből nonprofit gazdasági társasággá alakul (lásd: Randevú a boncasztalon, Magyar Narancs, 2006. július 27.). Az Ernst Múzeum jogállását a közhasznú társaságok uniós normák szerinti nonprofit kft.-vé (nkft.) alakítása érintette. Mivel az Ernst (ami csak a nevében múzeum) az ötvenes évek óta egészen 2000-ig a "Műcsarnok és intézményei" szervezetben jelenítette meg "az intézményeit", lévén, hogy a Dorottya Galéria is hozzá tartozott, az intézkedés értelmezhető egy korábbi állapot visszaállításaként. A jogi procedúra egyszerűségének kedvéért a Műcsarnok olvad be az Ernstbe, hogy aztán közhasznú Műcsarnok Nkft.-ként emelkedjék ki a habok közül.
Szakmai szempontból ennél természetesen többről van szó. Például megszűnik egy önálló profilú intézmény, amennyiben a centralizált üzemmódban egy igazgató határozza meg a három kiállítóhely programját. Míg a Műcsarnok kortárs magyar és nemzetközi képzőművészeti projektekre és csoportos kiállításokra szakosodott, addig Keserü Katalin vezetésével az Ernst a XX. század képzőművészetét kultúrtörténeti szempontból mutatta be. Minisztériumi oldalról a két intézmény mégis egyformának tűnt, s összevonásukat pusztán a gazdasági racionalitás indokolta: "Indokolatlan a helyiségportfólió szétválasztása, és a működés kétfajta szervezeti formában tartása, ami eredetileg egységben volt" - nyilatkozta Závecz Ferenc, az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM) fejlesztési és gazdasági szakállamtitkára a Narancsnak.
Keserü Katalin nem vállalta a leépítést, amelynek tényét hivatalosan decemberben közölték vele. "Lejárt a szerződésem, és azt a feladatot, amire felkértek, hogy építsem le, amit felépítettem, egész elképesztő ötletnek tartottam, mindenesetre vállalhatónak semmiképp sem" - mondta lapunknak. Hogy az Ernst kiesése mindenképpen veszteség, azon az sem változtat, hogy az Orbán-kormány - mint sokan állítják - voltaképp azért önállósította a kiállítóhelyet, hogy kárpótolja Keserü Katalint, amiért 1995-ben leváltották a Műcsarnok éléről.
Olvasztás
Hogy a Műcsarnokot piaci viszonyok közé helyezik, abban semmi meglepő nincs. A döntés alapvetően az elmúlt tíz-tizenöt évben lezajlott nyugat-európai trendet követi. A magyar állam kulturális költségvetését - amit a Művészetek Palotája 2030-ig évi tízmilliárdos kötelezettsége bénít meg -, a Nemzeti Kulturális Alap csökkenő pályázati kereteit és a magánszféra növekvő aktivitását elnézve igen nagy a nyomás arra, hogy a képzőművészeti intézmények itthon is bevételorientáltan működjenek. A kérdés az, hogy az állam mennyire körültekintően bonyolítja le ezt a folyamatot.
Jelenlegi ismereteink szerint a Műcsarnok Nkft. állami felelősségvállalás mellett működik majd, mivel az OKM egyszemélyes - hárommilliós alaptőkéjű - társaságként alapítja meg, mellyel közhasznúsági szerződést köt. A Műcsarnok nkft.-ként végezhet üzleti tevékenységet (legyen szó műtárgyszállításról, raktározásról, nyomdai tevékenységről vagy a termek bérbeadásáról), és az ebből adódó bevételei felett szabadon rendelkezhet. Megszűnik a munkatársak közalkalmazotti jogviszonya, ami az elmúlt tizenhét év szervezeti toldozása-foldozása ellenére is rugalmatlannak és pazarlónak hagyta meg az intézményt. (A Műcsarnok és az Ernst állománya kilencven fő, Nyugaton a hasonló méretű és profilú intézmények lényegesen kevesebb munkatárssal dolgoznak.) Mint Petrányi hangoztatja, a tavaly nyári kormányhatározat, bár fogódzókat nem adott, felvillantotta a hatékonyabb működés lehetőségét.
Ám joggal merülnek fel kételyek az átszervezéssel kapcsolatban. Egy kft. élére pályázati úton vagy egyszerű kijelöléssel kerül az ügyvezető igazgató. Ismerve a vezető pozíciók szűkösségét, a generáció- és szemléletváltás nehézségét a kortárs képzőművészeti intézményekben, kardinális kérdés, hogy lesz-e nyílt verseny a Műcsarnok élére (Petrányi az első fiatal vezető ebben a szférában; a Ludwig Múzeum élére pályáztatás helyett inkább meghosszabbították Néray Katalin mandátumát). Ezt eldönteni mostantól a mindenkori miniszter jogköre. Az alapító okirat azt sem rögzíti, mennyi időre kerül a főigazgató az intézmény élére (a jelenlegi változat szerint még három évre, vagyis Petrányi mandátumának lejártáig). A cég alaptőkéje hárommillió forint, vagyona a berendezésekből áll, gyűjteménye nincsen. (A Műcsarnok és az Ernst épülete kincstári tulajdon, a Dorottya Galéria bérlemény; az Ernst úgy huszonötmillió forintot érő gyűjteménye nem marad a Műcsarnoknál; Németh Lajos hagyatéka az ELTE-re száll.) Bár a kft. egyszemélyes, jogi garancia természetesen nincs arra, hogy ne kerüljenek be a minisztériumon kívül más tulajdonosok is. Végül a legfontosabb: eddig nem vált ismertté, hogy az állam a továbbiakban milyen mértékben kívánja támogatni a Műcsarnokot.
Megtakarítás
Konkrétumokat hiába próbáltunk akár Závecz Ferenctől, akár Schneider Márta kulturális szakállamtitkártól megtudni (a fentebb sorolt adatok sem minisztériumi forrásból származnak). Noha egy éve ismert az átszervezés ténye és határideje (utóbbit időközben fél évről egy évre módosították), Petrányi két hónappal a bevezetése előtt találkozott először az alapító okirat tervezetével, s úgy tűnik, még mindig csak ismerkedik a helyzettel. Amikor Schneider Mártától részletekbe menő tájékoztatást kértünk, az "összefoglaló válaszból" csak olyasmit tudhattunk meg, hogy a minisztérium "el nem évülő feladatának tekinti a kortárs művészet értékeinek támogatásátÉ". Závecz Ferenc állítja, hogy az állam pusztán hatékonyabb működést kíván, de nem von el pénzt a Műcsarnoktól. Csakhogy ezt az állítást öt héttel az új gazdasági forma életbe lépése előtt semmi sem támasztja alá.
Az Ernst leépítésével megbízott városházi gazdasági szakértő, Domokos József becslése szerint pusztán az összevonással, vagyis négy státus megszüntetésével évi harmincmillió forint takarítható meg, ha adottnak veszi a tavalyi, hetvennyolcmilliós állami működési támogatást. Ez a hipotézis azonban máris megdőlt, mert az Ernst Múzeum idén már csak harmincmilliót kapott. A Műcsarnok 2007-ben 298 millió forint állami támogatásban részesült (ami 15 százalékkal kevesebb, mint egy évvel ezelőtt). Innentől tehát minden lutri - szélsőséges esetben három kiállítóhely működik a Műcsarnok eleve megnyirbált büdzséjéből, egy racionalizált, ám a piaci gyakorlatot még nem ismerő szervezettel a háttérben. Petrányi hetvenmillióra becsüli a racionalizáció költségeit, de a hatékonyabb piaci működés feltételeinek megteremtése (egy kommunikációs és egy menedzser igazgató szerződtetése) további jelentős forrásokat igényelne - melyekre jelen pillanatban nincsen garancia.
Jövőkép
S vajon a Műcsarnok működése hosszabb távon hogyan képzelhető el a piacon? Petrányi a szolgáltatásokban látja a lehetőséget: például míg eddig évi két nagy üzleti kiállításra adták bérbe a termeket, ami az állami támogatást ebben az évben hét százalékkal toldotta meg, ez a szakmai program károsodása nélkül növelhető négyre. (A Műcsarnok a költségvetési támogatását összességében tíz-tizenöt százalékkal tudta eddig megtoldani pályázati és egyéb forrásokból - ez a közgyűjteményekre is jellemző arány.)
De nem meglepő, ha a kultúra finanszírozásában a magánszféra szerepét túlhangsúlyozó kulturális tárca (lásd az arts and business homályos lózungját) nem csak szolgáltatásokra gondol lehetséges többletforrásként. Závecz Ferenc szerint "a kiállítások javítják a műtárgy forgalmi képességét. Miért lenne indokolt, hogy ezt az értékfelhajtó munkát az állam közpénzből végezze? Nagy számú kortárs van a piacon. A Műcsarnok megmozgathatja ezt a piacot." Ehelyütt az tűnik releváns kérdésnek, hogy az állam kulturális szerepvállalása terjedhet-e odáig, hogy a legjelentősebb kortárs képzőművészeti intézményét piaci árbefolyásoló tényezőként fogja fel. Mert ha a Műcsarnok részesülni kívánna a piacon értékesített azon művek árbevételéből, melyeket korábban kiállított, akkor alig különbözne egy magángalériától. Ha pedig az általános műveltséghez tartozó művészek nagy kiállításaira alapozná a bevételeit és reputációját, akkor éppen az önálló profilja - a kortárs képzőművészet bemutatása - veszne el. A Műcsarnok esete éppen a nagy dobások jelenlegi kulturális politikájának preferenciáit tükrözi: hiszen a Hősök tere egyik oldalán a legnagyobb köztulajdonban levő kortárs képzőművészeti kiállítóintézmény előkészítetlen önállósítása zajlik, míg a másikon a nagy számokkal operáló és szép politikai tőkét hozó Szépművészeti piedesztálra emelése.
A külföldi példák azt mutatják, hogy a hasonló léptékű intézményátalakításokat több év felkészülés, nyilvánosság előtt zajló vita, majd a gyakorlati átállás hosszú átmeneti periódusa előzte meg. Nálunk párbeszéd nem zajlott, az előkészületek kimerültek néhány hónapnyi gazdasági és jogi természetű háttértárgyalásban. A Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége (AICA) magyar tagozata a múlt héten megrendezett konferenciáján állást foglalt annak érdekében, hogy a Műcsarnok szakmai függetlenségét biztosító garanciák beépüljenek a jogi dokumentumokba - ám e rendezvényről a minisztérium képviselői távol maradtak. Megkérdeztük Schneider Mártát arról, hogy a nyilvános párbeszéd miért maradt ki a döntési folyamatból. "A kulturális tárca [É] egyetért a szakmai párbeszédek szükségességével. Az információk és vélemények egyeztetését a hazai kortárs képzőművészet színhelyeinek, intézményi formáinak jövőképéről igen hasznosnak és mindenképpen aktuálisnak tartjuk. A felvetett szakmai kérdésekről való közös gondolkodás közös igényünk." Hacsak úgy nem.
