Emlékszik még valaki Victor Sjöströmre?
A svéd némafilm rajongói most minden bizonnyal egy emberként kapják föl a fejüket, ahogy az Ingmar Bergman-fanatikusok is: tudvalevő, hogy A nap vége című Bergman-klasszikusban az idős Sjöström, a svéd némafilm egykori nagy rendezője játssza a főszerepet.
De emlékszik-e még valaki Victor Sjöström arcára? A keserűség és a megbékélés sajátos elegyére?
Új mesekönyvünk, a Kalapvadászat valahol mintha ennek az elegynek a visszáját idézné föl, bár éppen fordított arányokkal: vidám pillantással, de csöppnyi szomorúsággal a szív mélyén. Az eredetileg illusztrátorként induló Nordqvist korai, 1987-es műve ugyancsak egy öregembert választ története hőséül. Nagypapa egy reggel arra ébred, hogy nyoma veszett a kalapjának, és azonnal a keresésére indul. Rejtélyes üzenetek vezetik egyre tovább, és minden állomáson az újabb üzenet mellett egy-egy régi, apró tárgyat talál: ólomkatonát, óraláncot, bicskát stb.
Itt pedig álljunk meg egy pillanatra, és szakítsunk azzal a hagyománnyal, hogy a recenzió végére biggyesztünk egy rövid tiszteletkört az illusztrációk "magával ragadó" képi világáról. Nordqvist munkái nem illusztrált mesék, hanem képeskönyvek: a szöveg és a kép egyszerre, egy időben hat, egyik sincs a másik "fölött" vagy "alatt". Annál is inkább, mert az elképesztően részletgazdag, nagy fantáziával megalkotott képi világ pontosan olyanforma szelíd szürrealizmust áraszt, mint a fölvonultatott szereplők. A fantasztikus tanyasi dzsungelben, óriásira nőtt gyomnövények és limlomok hegyei között kószáló Nagypapa előbb a kutyájával társalog, aztán Tyúkanyóval, majd fölkeresi Valakit, aki az öreg pajta mélyén, egy ládában lakik, és így tovább. S az újabb nyomra vezető üzenet, illetve az újabb apró tárgy mellett mindenhol megvendégelik egy csésze kávéval.
Fantasztikus-szürreális utazás szemtanúi vagyunk tehát, amelynek a végén a szerző váratlan csavarral egészen más viszonyok közé röpíti a hősét. Szó szerint röpíti: Nagypapa egy erősebb bukkanónál kizuhan az őrült nyúl oldalkocsis motorkerékpárjából, és letottyan a virágos mező kellős közepén. Ekkor veszi kezdetét a visszaút a gyerekkorba, és egy réges-régi történet kapcsán ekkor kerül a helyére az öt rejtélyes kis tárgy, amely valaha mind az övé volt, és amelyeket hétéves korában elcserélt egy sündisznóra: "Nagypapa pedig ott ült, apró öregember a nagy nyári mezőben, és a régi időkre emlékezett, amikor ő hétéves volt, és volt neki egy sündisznója, nagyanyja, anyja és apja meg öt testvére. Voltak addig is emlékei róluk, de most már tisztán emlékezett rájuk."
Nordqvist magabiztosan kerüli el a szentimentalizmus csapdáját, amikor a gyerekkor édes-fájdalmas emlékeit a varázslatos-szürreális mesei világgal ellenpontozza. Hőse nagy ívben kirepül a fantasztikum díszletei közül, cserébe pedig folyamatosságot teremt a saját életében. A csöppnyi szomorúság persze ott marad: volt sündisznója, volt nagyanyja, voltak szülei és testvérei - mindez tehát nincs többé. De a régi kincsek a húsz-egynéhány oldalnyi történet végén újra ott sorakoznak a polcon.
A kalap viszont nem kerül meg, és a rejtélyes üzenetek szerzőjére sem derül fény. Nordqvist könyveiben a csodák működését (például a Lesz nemulass, Findusz!-ban a Mikulás körüli hercehurcát, vagy A kobold karácsonyi titkában a ház körül sertepertélő koboldok munkáját) nem értjük, de nem is ez a dolgunk. A svéd szerző elegánsan tartja egyensúlyban a két világot, és folyamatos átjárást biztosít közöttük, mindazonáltal a titkok nála egyáltalán nem arra szolgálnak, hogy föltáruljanak, és talán épp ez az a vonás, amely az igazán bölcs gyerekkönyvszerzők közé sorolja őt.
A Victor Sjöström alakította professzor a nap végén végigzongorázza élete főbb motívumait, távoli rokona, ez a tanyasi svéd öregember pedig váratlan fordulattal bukkan rá ezekre a motívumokra. Bergman filmje elé persze ne ültessük oda a gyereket, míg a Kalapvadászathoz bátran: ugyanakkor a két figura a műfajok távolisága ellenére is közel áll egymáshoz. Az elmúlás régi, nagy metaforája, az utazás mindkettejüknél egyszerre zajlik kívül és belül, és mindkettejüknél valamiféle megszenvedett rezignációban oldódik fel.
Milyen kár, hogy az öregemberek kimennek lassan a divatból, magával az öregséggel (és a kalapokkal) együtt.
Fordította Tótfalusi István. General Press Kiadó, 2008, oldalszám nélkül, 2000 Ft
