"Mint az élet, célja nincs" - Gao Xingjian: Lélek-hegy

  • Kovács Bálint
  • 2008. szeptember 25.

Könyv

Az író, Kína egyetlen irodalmi Nobel-díjasa jelentős és behozhatatlan késéssel érkezett Magyarországra. A sorozatos állami zaklatások miatt Franciaországba települt szerző munkásságának itthon ugyanis csak arcpirítóan aprócska része érhető el. Jelen regénye csaknem húsz évvel a keletkezése - és nyolc évvel a rangos díj, valamint négy esztendővel az első részlet magyarra fordítása - után adatott ki teljes terjedelmében magyarul. Számos drámája közül egyetlenegyet lehet olvasni némi könyvtári kutatómunka után, egy két és fél évtizedes folyóiratszámban (noha Gao Xingjiant a kínai kísérleti színház egyik legfontosabb alakjának, megkerülhetetlen úttörőjének tekintik azokban az országokban, ahol ezt írásos bizonyítékok támaszthatják alá). További lírai, prózai vagy másmilyen munkáiból két verset és két tusrajzot találhatunk még tőle itt-ott - utóbbi kettőhöz legalább kutatómunkára nincs szükség, ott vannak a könyv első és hátsó borítóján. Kovács Bálint

Az író, Kína egyetlen irodalmi Nobel-díjasa jelentős és behozhatatlan késéssel érkezett Magyarországra. A sorozatos állami zaklatások miatt Franciaországba települt szerző munkásságának itthon ugyanis csak arcpirítóan aprócska része érhető el. Jelen regénye csaknem húsz évvel a keletkezése - és nyolc évvel a rangos díj, valamint négy esztendővel az első részlet magyarra fordítása - után adatott ki teljes terjedelmében magyarul. Számos drámája közül egyetlenegyet lehet olvasni némi könyvtári kutatómunka után, egy két és fél évtizedes folyóiratszámban (noha Gao Xingjiant a kínai kísérleti színház egyik legfontosabb alakjának, megkerülhetetlen úttörőjének tekintik azokban az országokban, ahol ezt írásos bizonyítékok támaszthatják alá). További lírai, prózai vagy másmilyen munkáiból két verset és két tusrajzot találhatunk még tőle itt-ott - utóbbi kettőhöz legalább kutatómunkára nincs szükség, ott vannak a könyv első és hátsó borítóján.

A Lélek-hegy meghatározhatatlan stílusú, a mind a hatszáz oldalon átívelő történetmesélést abszolút mellőző, formájában is rendkívül változékony, monumentális elbeszélés, erős önéletrajzi ihletettséggel. Gao Xingjian ugyanis több ezer kilométeres vándorútba fogott; egyrészt, hogy az őt drámái miatt fenyegető börtön elől meneküljön, másrészt, hogy megpróbálja elfelejteni egy tévesen diagnosztizált rák félelmetes lehetőségét, az író bejárta a világ harmadik leghosszabb folyója,

a Jangce

teljes hosszát, forrástól torkolatig. A Lélek-hegy egyik fele egyes szám első személyben számol be az útról: elbeszélője egy szó szerint elképzelhetetlenül nagy kiterjedésű, elképesztő kultúrát rejtő, majdnem egy évtízezrednyi történelmet maga mögött tudó tájat jár be és dokumentál a legkülönfélébb módokon.

Ez az egyes szám első személy fejezetenként váltakozik a második személlyel, az "én"-t mindig "te" követi (egy-két megfejthetetlen, jelentéktelennek tűnő kivételtől eltekintve). A közelebbről soha meg nem nevezett "te" - kell néhány fejezet, hogy megszokjuk a második személyű elbeszélés modorosságát - szintén utazó, aki egy vonaton hall a gyönyörű Lélek-hegyről, s mivel megannyi útja során itt még nem járt, elindul, hogy felkutassa. Persze egyértelműnek tetszik, hogy a hegy inkább misztikus szimbólum, mintsem földrajzi látványosság, s így annak felkutatása is spirituális utazás inkább, nem pedig gyalogtúra - mely még kimondottabban igaz a másik "szereplőre", az "én"-re is. Mindezt Gao sem rest hangsúlyozni: miután felvet jó néhány eshetőséget arról, mit is keresnek utazói (így magát a hegyet, kvázi antropológusként helyi mondákat, mítoszokat, népdalokat, taoista, buddhista bölcsességet), eljut a "minden jelentését vesztett őseredeti magányig" , s kimondja azt is: "A valódi utazónak nincsen kimondható célja; csak akinek nincs célja, lehet igazi utazó." Talán hatásosabb lett volna, s még a leegyszerűsített, coelhós ezotéria kesernyés mellékízét is kevésbé hordozná magán a könyv, ha engedné, hogy minderre egyedül ébredjen rá az olvasója. Ilyesmiről azonban szó sincs, olyannyira, hogy a szerző az utolsó fejezetek egyikében (mikorra már fel-feladja az "egy ilyen-egy olyan" fejezet elvét egy-egy szürreális, de igen klisés álom leírásáért, vagy akár egy megfejthetetlen kontextusú művészettörténészi diskurzusért egy meg nem nevezett festményről és festőjéről) egy fiktív vagy akár valós párbeszédet is idéz az író és egy kritikus között. Ebben a szerkesztőt - és természetesen az olvasót és a többi kritikust - győzködi arról, milyen botorság számon kérni egy írótól az egyértelműen körülhatárolt főszereplőt, a cselekményt, a linearitást és így tovább; hogy miért is ne lehetnének az ő "névmásai", az én, a te, a férfi ő és a női ő szereplőnek nevezhetők; hogy beskatulyázható-e egy ilyen mű írója valamilyen irányzatba; hogy keleties vagy inkább a Nyugatot utánzó-e a szöveg.

Az ilyesféle önreflexió együtt jár egy másik hívó szóval, a posztmodernnel - amely igazán az első rendhagyó, az ötvenkettedik fejezetben jelenik meg. Ebben az első személyű elbeszélő, az "én" szól a "te"-hez, s elmagyarázza neki: a "te" csak az "én" árnyéka, hiszen az "én" teremtette, az "én" lelkében a "te"-vel utazik, s az "én", mivel már létrehívta a "te"-t, már nem is szabadulhat meg tőle; s egyébként a regény "olyan, mint az élet, célja nincs" - és így tovább, négy oldalon át. S valóban, a két szereplő hasonlósága, hogy bizonyos jelek arra utalnak, egyvalakiről van csak szó, míg másikak egyértelműen cáfolják ezt, hogy Gao mind implicit, mind explicit módon megkérdőjelez mindent, ami bizonyosnak tűnhet, az mind ilyen kérdéseket és adható válaszokat vet fel, és valóban ilyen értelmezéseket szül. Azonban mindez 2008-ban, tizenkilenc évvel a regény befejezése, huszonhattal lejegyzésének kezdete után igen kevéssé izgalmas, hiszen mára az ilyesmi gyakorlatilag tankönyvi szöveggé avanzsált. A szerző által használt, abszolút szabad forma - hol a megszokott módon tördeli a párbeszédeket, hol nem; hol használ központozást, hol nem; sőt néha az automatikus írást is alkalmazza - sem jelent már újdonságot a világirodalomban. Vagyis: lett légyen bármekkora, lelkesen üdvözlendő és le nem tagadható jelentősége a Lélek-hegynek a maga idejében, mindez mára már kevés ahhoz, hogy elvigye a hátán a könyvet. Pedig a megannyi ilyen utalás és a már idézett fejezetek hangsúlyossága miatt úgy tűnik, éppen ez: a posztmodern lép elő főszereplővé.

A hatszáz oldalas írás mindazonáltal korántsem nélkülözi a konkrét történeteket, a nem csak formájában-stílusában erős(ködő), cselekményében is tárgyalható részeket - és ebben, ha egyesével szemléljük őket, jól is teljesít. Az pedig, hogy leköti-e az olvasót a feszültséget egy vagy talán két oldalt leszámítva egyáltalán fel nem vonultató elbeszélés; vagy a többség számára ismeretlen kultúrákról - például

a miao, quiang, yi

és további nemzetiségek sajátságairól - alapvetően nem ismeretterjesztő módon értekező, bizonyos szintű előképzettséget feltételező anekdoták, beszámolók, kulturális-antropológiai észrevételek ekkora mennyisége, az nyilván kinél-kinél változó.

Mindaz, ami ezenkívül "marad", az alighanem osztatlan érdeklődésre tarthat számot. Gao Xingjian pusztán a mindennapi élet leírásával remek képet fest a kulturális forradalom utáni, a "nyugati" szocializmust ismerők számára is meglepően működő Kína hétköznapjairól, egyszerűbb és műveltebb lakosainak megszokott, de kívülről szemlélve mégis kifordultnak tűnő életéről. Ahogy a falusi kisember hinni akarja, hogy utazó, nagyvárosi vendége (az "én") magas rangú hivatalnok, s mint ilyennek, kissé szánalomkeltően igyekszik beszámolni neki faluja eredményeiről és problémáiról - s ahogy a befolyásos káderként elkönyvelt utazó nem tud mit kezdeni a paradox helyzettel. Ahogy értéktelen, régi írószövetségi igazolványa aranyat ér, szinte bármerre jár - noha ha hívták is valaha írószövetségi rendezvényre, az utolsó sorba kellett ülnie, oda is csak azért, hogy meglegyen a létszám.

Vagy ahogy a régi és minden történész számára felbecsülhetetlen értékű pergamenek birtoklása miatt feljelentik azok tulajdonosát, így elkobozzák és elégetik a dokumentumokat; ahogy a nem is olyan régi idők sámánja csak addig tarthat bemutatót tudományából és dalaiból, amíg nincs a közelben rendőr - miközben az állam jelentős keretet tart fenn valamiféle hegyi vadember kutatására. És a megannyi, csak egy nő szórakoztatására-elcsábítására kitalált vagy talán valóban élő mítosz elmesélése; a buddhisták, taoisták kudarcos kutatása - hiszen az egyszeri utazó nem férkőzhet köreikbe... (Aligha véletlen egyébként, hogy a Lélek-hegy épp 81 fejezetből áll, akárcsak Lao-ce Tao Te Kingje, a taoizmus alapkönyve.)

Ahhoz, hogy a Lélek-hegy hatásos olvasmány lehessen - mert ez mindent mérlegre téve is aligha kétséges -, nagyban hozzájárul Kiss Marcell plasztikus, lendületes, az esetleges modorosságokat legalább a magyar nyelvvel tovább nem erősítő fordítása. Talán nem az ő hibája a vesszők igen felelőtlen használata: önmagában nem tűnik soknak a kétoldalankénti egy vagy két hiba - de jobb nem belegondolni, hány elhagyott vagy épp felesleges vesszőt jelent ez hatszáz oldalon.

Fordította: Kiss Marcell. Noran Kiadó, 2008, 602 oldal, 3999 Ft

Neked ajánljuk