2008. szeptember 12-ére esett a 89 évesen elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin halála utáni negyvenedik nap, amelyen a pravoszláv tradíciók szerint különös tisztelettel emlékeznek az eltávozottra. Erre az estére egy moszkvai aktivistacsoport Szolzsenyicin 90 könyve címmel sajátos akciót időzített: az Ivan Gyenyiszovics egy napja 90 példányát akarták szétosztani az érdeklődő járókelők között. Az akciót azonban mint előre be nem jelentett gyülekezést fel akarta oszlatni két rendőr (a közeli téren már ott állt készenlétben egy busznyi rohamrendőr is), majd, amikor az osztag parancsnoka személyesen meggyőződött róla, hogy semmiféle tömeg nem gyülekezik az ingyen Szolzsenyicinre, a féltucatnyi aktivista minden atrocitás nélkül kiosztotta az ajándék példányokat. A hírt néhány orosz portál azzal a címmel hozta: "Szolzsenyicin - megint betiltva?", pedig a kérdés, úgy lehet, más: vége a nagy állami és egyházi pompával kísért hivatalos gyászszertartásnak, vége a zarándoklatnak, és Szolzsenyicin - úgy tűnik - megint egymagára maradt?
Örökség és küldetés
Szolzsenyicin élete születése pillanatában (1918. december 11.) a magányos, útját egyedül járó mártír képével kapcsolódott össze. Ez a nap a pravoszláv kalendáriumban Szentéletű Új Sztefan napja, aki hegytetőn elvonulva, magányos cellájában élte remeteéletét, és a képimádók hitszónokaként a képrombolók kezétől halt vértanúhalált. A "védőszent" nevét majd a három közül a legkisebb Szolzsenyicin fiú, Sztyepan kapja, a "tudatosan, önként vállalt áldozat" élő remete-próféta képét azonban az író élete számos pontján szó szerint megvalósítja: a kazahsztáni száműzetés vert agyag kunyhójában (1953-56), a rjazanyi barakkban (1957-1966), az észtországi "konspirációs" tanyán (1967) éppúgy, mint majd a vermonti kényszerű emigrációban, az "Öt Patak" hegyén, ahol a remetelak minden rekvizitumát összegyűjti. Élete utolsó közel másfél évtizedének lakhelye, a Moszkva melletti Troice-Likovo ugyan VIP-villatelep, az itt épült Szolzsenyicin-házba azonban ugyancsak nagyon kevesen nyernek bebocsáttatást. Ligyija Csukovszkaja így ír: "Szolzsenyicin, bárhol telepedett is le, bárhová sodorta is az élet, mindig és mindenütt tulajdon életmódjának ura-parancsolója volt... Mintha egyszer - nem tudom, miért és mikor - ő maga ítélte volna magát a lehető legszigorúbb javító munkatáborra, és éberen őrködött, hogy a rezsimet betartsa. Önnönmaga követése, úgy lehet, még szorosabb volt, mint ahogy a KGB-ügynökök őt követték. Életfogytiglani munkára ítélte magát, kimenő nélkül, és a legfőbb munkaeszköze - teljes és hermetikus magánya volt."
Születésének másik "jegye" különös, fordított Izsák-történet. A leendő író apja, Iszaakij Szemjonovics Szolzsenyicin igazi első generációs értelmiségi: szülei a Kaukázus lábainál elterülő sztyeppvidéken saját erejükből építették fel a Szolzsenyicin-tanyát, és maguk vitték a paraszti gazdaságot, a nagycsaládra támaszkodva. Az öt gyerek közül csak a legkisebbik, Iszaakij tanul, a harkovi, majd a moszkvai egyetem bölcsészkarán. 1914 augusztusában önkéntesként a frontra indul, s az 1. Gránátosezred zászlósaként ugyanazokon a belorusz tereken harcol, amelyeket majd maga Szolzsenyicin a II. világháborúban, ugyancsak tüzértisztként végigjár. Iszaakij Szolzsenyicin 1918 márciusában tér haza mint György-kereszttel és Anna-renddel kitüntetett fehérgárdista tiszt, miközben a hadsereg pánikszerűen menekül. Õ marad, hiszen néhány hónapja kötött romantikus szerelmi házasságot a front tábori oltára előtt Taiszja Scserbakkal, és alig fél év múlva megszületik a gyermeke. Ekkor következik be rejtélyes halála: 1918. június elején vadászatra indul, s a családi legenda szerint véletlen vadászbaleset során saját kezében elsülő vadászfegyvertől haslövést kap, majd vérmérgezésben meghal. Utolsó, az anyához címzett szavai: "Vigyázz a fiunkra, tudom, hogy fiunk lesz." Szolzsenyicin kételkedik a vadászbaleset hitelességében, sokszor cáfolja a később lábra kapott híresztelést, hogy vörösök végeztek vele, de a gyávaságból öngyilkosságba menekülést sem tartja elfogadhatónak. Inkább a fordított Izsák-történetet tartja lehetségesnek a végrendelkező szavak fényében: saját maga feláldozásával a fiú sorsát elindítani, nem terhelni egy fehérgárdista apa árnyával, annál inkább a nagy tettekre való elhivatottság ígéretét szánva neki. Ezért is választják számára az Alekszandr nevet.
Az örökül kapott történetek harmadik szála az anyai nagyapa, a "paraszt Sztolipinként" emlegetett Zahar Scserbak alakjához kötődik. A délorosz self-made-man még napszámosként első gazdájától tíz merinói juhot és egy borjút kap fizetségül, ezzel alapozza meg későbbi kiterjedt birtokát a Kubany sztyeppéin, ahol igazi mintagazdaságot hoz létre, 20 ezer juhval, közel négyezer holdon. 1914-re készen áll a környék legkülönlegesebb kúriája, speciális vízvezetékrendszerrel, medencével, a Krím összes növényi ritkaságát nevelő díszparkkal. A birtokot patriarchális módon irányító, maga is az utolsó pillanatig keményen dolgozó, szálfaegyenes, magas termetű férfi ideálképe és az általa teremtett "éden" a Szolzsenyicin-utópia egyik vezérmotívuma lesz az Európát túlszárnyaló, érintetlenségét mégis őrző "kert-Oroszország" leírásaiban. A nagyszülők szaftos délukrán anyanyelvükön beszélnek egymással: "az ukrán és az orosz összeolvad a véremben, a szívemben, a gondolataimban" - írja később Szolzsenyicin. A legkisebb lány, Taiszja, Szolzsenyicin anyja ugyancsak az első értelmiségi a családban: a legjobb rosztovi magángimnáziumban tanul, s a vad sztyeppi vidéket maga mögött hagyva, Isadora Duncan ideálképével álmaiban balerina akar lenni. Moszkvába azonban apja csak azzal a feltétellel engedi, ha agronómusi pályát választ.
1918 nyarán, az apa, Iszaakij Szolzsenyicin tragikus halála után a családi éden vidékét letarolja a terror: a kozáktalanítás és a kuláktalanítás kettős ukáza példátlan represszióhullámot indít el. Szolzsenyicin még a kiszlovodszki családi nyaralóban születik, a szecessziós, dús fafaragású házat azonban hamarosan társbérletté szabdalják, a Szent Pantyelejmon gyógyítóról elnevezett templomot pedig, ahol megkeresztelik, Hruscsov romboltatja le. Szolzsenyicin születési anyakönyvi kivonata - a KGB 1967-es igazolása szerint - elveszett, szüleiről semmi dokumentum nem lelhető fel. Apai neve a 16 évesen kapott első személyi igazolványba hibásan kerül - Iszaakijevics helyett Iszajevics (az iskolai bizonyítványban: Iszaakovics). Egyetemista korában, a kötelezően kitöltendő kérdőíven a származás rovatba "parasztok" megnevezést ír, "a szülők forradalom előtti foglalkozása" rovatba: "egyetemi hallgatók", a forradalom után anyja "gyorsíró"; "apám nem volt" megjelölés kerül. Így indul az élete - identitásának, múltjának legkisebb jelétől is megfosztva. Csak egy marad: a szó hagyatéka.
Kettősségek és választások
Nemcsak az apa, hanem az anya is áldozatot hoz fiáért: a halmozottan hátrányos helyzettel - osztályidegen, egyedülálló, gyanús körülmények között elhunyt fehérgárdista özvegye - gyorsírást tanul, irodai munkákat vállal, túlórák sokaságával. Rosztovban telepednek meg; az elvesztett tágas családi kúria helyett fészereket bérel, tíz éven át tíz négyzetméteres deszkabódéban laknak egy sáros zsákutca mélyén, amelyből az NKVD helyi börtönének magas kerítése mentén vezet ki az út. Megfogadja, hogy sohasem megy férjhez, borzalmas hányattatások után teljes magányban tüdőbaj viszi el 1944 januárjában. Sokáig halogatja, hogy a fiát iskolába adja, félti az osztályidegenség bélyegétől. Szolzsenyicin vallomása szerint már kilencéves korában eldönti, hogy író lesz. Óriási gonddal őrzött archívumában ma is megvan az első mű 1929-ből, egy kis kockás noteszben: Kék nyíl, avagy V. V. címmel igazi kalandtörténet nyomozókkal, rablókkal. Saját egyszemélyes-egypéldányos "gyerekszamizdatot" indít XX. század címen három rovattal: novella, sci-fi, rejtvény, s természetesen ő maga a főszerkesztő, sőt a bibliográfus is, 1933-ban már 23 tételes jegyzéket közöl "A. I. Szolzsenyicin nevű író" eddig megjelent műveiből. Olvasmányai véletlenszerűek: Lermontov igen, de Puskin alig, kevés Gogol (nem kedveli meg soha), Jack London minden mennyiségben. Az átütő nagy élmény azonban Tolsztoj: harmadik osztályos, amikor a Háború és békét falja. Közben fanatikus futballrajongó, részletes futballtudósításokat ír. 12 éves korától megrögzött újságolvasó, az Izvesztyijában az utolsó betűig végigrágja magát a kongresszusok gyorsírásos jegyzőkönyvein, betéve tudja az ország politikai vezetőinek nevét, rangját, az összes nagykövetet oda-vissza. A két nagy kirakatper, a Sahti-ügy és az Iparpárt perének anyagait olvasva meg akarja találni az egész rejtély kulcsát: "Meg akartam érteni, mi az a Lubjanka, milyen érdekes lehet bejutni oda."
1936 júniusában kerül először választás elé: Sztálin és Lenin képmását ábrázoló dicsérő oklevéllel és arany fokozatú bizonyítvánnyal végzi el a középiskolát, így felvételi nélkül juthat be bármelyik egyetemre. Az íróvá válás eltökélt szándéka ellenére nem bölcsészeti tanulmányokat kezd, hanem a Rosztovi Állami Egyetem fizika-matematika karát. A választás nem kompromisszum: ragyogó matematikai képességekkel, határozott kutatói ambíciókkal rendelkezik, a fő ok azonban a kiváló tanári kar ígérete (a fővárosokból kitelepített, tudományos rangjuktól megfosztott nagy személyiségek). Ezzel párhuzamosan két gyerekkori barátjával együtt 1939 nyarán az egyetem mellett beiratkoznak a Moszkvai Filozófiai, Irodalmi és Történeti Intézetbe: Szolzsenyicin művészettörténet karra (később az orosz irodalomra) kerül, Nyikolaj Vitkevics filozófia, Kirill Szimonjan világirodalom szakos.
Szolzsenyicin az 1941-es évet Moszkvában a Művész Színházban kezdi: Bulgakov darabját, a Turbinék napjait nézi, s minden terve megvalósíthatónak látszik. Sztálin-ösztöndíjat kap (500 rubel), hibátlan a reputációja: az egyetemi faliújság főszerkesztője, csoporttitkár, költő, irodalmi estek állandó szereplője. 1941. június 20-án kapja kézhez kitűnő minősítésű egyetemi diplomáját a Molotovról elnevezett rosztovi egyetemen; két napra rá a névadó rádióbeszédében bejelenti a háború kitörését. Szolzsenyicin Moszkvában van: ez lenne az első nap, amit csak az irodalomnak szentelhetne, ám ő a világforradalom előérzetének eufóriájában épp a bevonulást tartja igazi lehetőségnek. Az orvosi bizottság azonban "békeidőben alkalmatlan, hadiállapotban - nem frontszolgálat" záradékkal bocsátja el, az alhasi daganat kezdeményét állapítva meg. Barátja, Kirill, aki Sahtiban tölti medikusként gyakorlatát, ilyen sorokat küld neki: "Lehet-e paszszívnak maradni ilyen körülmények között? Elvégre leninisták vagyunk. Induljunk a Haza védelmére!" Csak október 16-án kapja meg a régen várt behívót: "Életem csak ezen a napon kezdődött el."
Apja példáját követve tüzéregységhez akar kerülni, de a legkevésbé sem "hősies" alakulathoz, szárazföldi szállító hadosztályhoz osztják be, lógondozónak - trágyázik, takarmányozik "együtt mindenkivel". Irodalmi alteregója majd azt konstatálja, miként "nyerít fölötte a borotválatlan, káromkodó, kegyetlen, rettentő kellemetlen nép"; de ő megbékél helyzetével, és kopott aktatáskájában hurcolja tovább a magával hozott Engels-kötetet végig az úton, a szekértáborral. 1942. április 14-én végre lehetőséget kap, hogy elkezdje a Leningrádi Tüzérségi Szakiskola parancsnoki kiképző tanfolyamát Kosztromában. "A tisztiiskolától kezdve tapasztaltam a leegyszerűsödés örömét: katonának lenni, nem gondolkodni. Belesüppedni abba, ahogyan mindenki él" - írja majd a Gulagban. Hadnagyi rangban végez, olyan különleges "hangfelderítő" képzettséggel, amelyből - mint később kiderül - minden hadosztályban csak kettő van: ő a Különleges Tüzérségi Felderítő Osztag parancsnokhelyettese (majd parancsnoka) lesz. Aszketikus életmódot parancsol magára: megtiltja magának a moziba járást, sosem látják az ezredklubban, késő éjjelig olvas, ír a "leninszobában". 1943. február 13-án indul csapata a frontra, s megkezdődik a számára két éven át, 1945. február 9-i letartóztatásáig tartó vágyott háborús menet. Földbe ásott parancsnoki "bunkerját", amint elfoglalnak egy pozíciót, alkotói magány illúzióját keltő "dolgozószobának" rendezi be: "halvány kemény ceruzával, hangyányi betűkkel feljegyeztem mindent, amit csak hallottam, minden történetet, amiket csak meséltek".
És lejegyzi politikai álláspontját is: "Még egyszer nekirugaszkodunk, meglódulunk... egy ilyen háború után nem lehet, hogy ne legyen forradalom, nem igaz...? Mintha egyenest Leninből idéznénk... Ez a háború honvédő - tehát biztos átalakul forradalmi háborúvá." Gyerekkori barátnőjével Marx-köteteket is küldet: be kell szerezni az "Öregek" írásait, "amíg a Szovjetunióban kiadják őket" - indokolja. Leginkább az 1870-es francia-porosz háborút kommentáló Marx "jóslatára" kíváncsi: miként fog az orosz-német háború feltétlenül társadalmi forradalomba torkollni Oroszországban. A "háború utáni háború" formuláját, amelyet e perspektíva leírására dolgoz ki, 1943 májusától kezdi megvitatni és részletes programmá kidolgozni régi barátjával, Nyikolaj (Koka) Vitkeviccsel, aki mint vegyész a vegyvédelmi század parancsnoka, s akivel a fronton egymástól néhány kilométernyi közelségbe sodródnak. Abban állapodnak meg, hogy levelezésükben katonai kérdéseket egyáltalán nem érintenek, Lenint és Sztálint egyszerűen csak "Vovka" és "Góré" néven emlegetik, s a lényeg így majd elkerüli a cenzúrát végző katonalányok figyelmét. Találkozási helyeik kijelölésére Szolzsenyicin bonyolult számítási kódrendszert dolgoz ki, így a közel két év alatt kilencszer találkoztak. A "Kettők Tanácskozásán" (ahogyan a teheráni "Hármak Tanácskozása" nyomán beszélgetéseiket nevezték) 1944. január 3-ra virradó éjszaka fogalmazzák meg az első programdokumentumot, az ún. 1-es számú határozatot", amelyet aztán mindketten lemásolnak, és több mint egy éven át állandóan maguknál hordanak (az író saját példányát 1989-ben, Gorbacsov személyes utasítására kapja vissza Vermontban). Az "első marxista dokumentum - ahogy Szolzsenyicin nevezi - az országunkban folyó becsapás és elnyomás teljes rendszerének energikus, tömör kritikája. Minden különösebb nyomozói megerőltetés nélkül megállapítható, hogy a dokumentum egy új párt alapító irata volt". Kiindulópontja: "A háború kimenetele nem jelenti a világ- vagy európai proletárforradalom vereségét, csak elhalasztását - a fenyegető vereség helyett." A záró következtetés pedig: "E feladatok végrehajtása nem lehetséges szervezet nélkül. Fel kell deríteni, kivel, hogyan és mikor lehet közös nyelvet találni a szocializmus aktív támogatói közül." És megkezdi a "toborzást" is: a két gyerekkori baráttal és feleségével együtt már "ötök"-nek nevezhetik magukat.
Közben 1944. július 20-án Szolzsenyicin a 48-as hadsereggel átlépi a Szovjetunió nyugati határát, Lengyelországon keresztül haladva megkezdik az előretörést Kelet-Poroszországban: január 27-én Neudenburgnál a német ellentámadás közepette kivezeti osztagát az ostromgyűrűből, megmentve személyi állományát és a technikát. Vörös Zászló Érdemrendre terjesztik fel, de ezt már nem veheti át: 1945. február 9-én, három hónappal a háború vége előtt a hírhedt "SZMERS", a hadsereg kémelhárítása letartóztatja, majd az NKGB központi börtönébe zárják. 1945. július 7-én az NKVD Különleges Tanácsa (a "trojka" zárt ülése) bírósági tárgyalás nélkül, távollétében nyolc év javító munkatáborra ítéli az szovjet-orosz btk. 58-10 és 58-11 cikkelye értelmében, majd (bár erről az ítélet nem szól) letöltése után "kényszerlakhelyet" jelölnek ki számára. Miután a kazahsztáni különleges lágerben 1953. február 9-én véget ér a büntetése, a dél-kazahsztáni Kok-Terek faluba kerül; Sztálin halálának napja, március 5-e az első, kísérő konvoj nélkül töltött napja. Mozgástere a falu határáig terjed, de megvalósítja, amit a lágerben tervezett: napközben tanít (matematikát és fizikát a helyi középiskolában), éjszaka ír, s először van része abban, hogy nem kell versszakonként, bekezdésenként megsemmisíteni. De máris újabb csapás: a kiújult rák. Belső szellemi életét azonban ekkorra már olyannyira függetleníti a külső körülményektől, hogy a biológiai kiszolgáltatottság, a halálos betegség sem tudja véglegesen kizökkenteni. Az orvos által "kiszabott" néhány hétnyi maradék életidőt arra fordítja, hogy apró gyöngybetűivel leír mindent, amit csak addig alkotott, és egy pezsgőspalackba rejtve elássa. Most már volt mit veszítenie.
"Szabad és boldog"
Térjünk vissza arra a pontra, hogyan és főként miért történhetett letartóztatása. "Gyerekes dolog, hogy börtönbe kerültünk, holott már frontharcos tisztek voltunk" - jegyzi meg később, és hozzáteszi: "Nincs mit megsértődni azon, hogy elítéltek amiatt, amit tettem... nem volt elég eszem, hogy végiggondoljam." Az élete minden mozzanatát hihetetlen tudatossággal építő, előre megtervező Szolzsenyicin esetében aligha lehet szó végiggondolatlanságról. Elismeri, hogy amint a cenzúrarészleg operatív munkatársainak asztalára került levelezésük, tisztában volt vele, hogy eldőlt a sorsuk, "csak hagyták, hogy végigharcoljuk a háborút, és hasznot hajtsunk". Az ítélet keménységét is kiszámíthatta: "visszaeső" (hiszen számos levelet váltottak), előre megfontolt szándékkal szovjetellenes szervezkedést folytatott. De hogy lehet, hogy szinte tudatosan "elébe ment" a letartóztatóinak? Erre a kérdésre a Fejjel a falnak című memoárjának 1967-es előszava adhat választ: "Két éve, hogy a hurkot nyakamba vetették, de meg nem húzták; én viszont ezen a tavaszon a fejemmel megfeszítem a kötelet; elszakad-e a kötél, vagy megfojt - pontosan előre látni nem lehet." 1945-ben, 1967-ben és még élete számos pontján Szolzsenyicin maga feszíti meg a nyakába hurkolt kötelet, maga választja meg sorsának irányát. Látszólag "vesztébe" rohan, valójában minden részletében végiggondolja, kiszámítja az általa választott út menetét, a pontosan nem felmérhető veszélyekkel együtt. A tétek közötti mérlegeléshez nagyon világos kritériuma van: író akar lenni - ez nem kérdés. Hogy milyen író legyen? - ez az igazi kérdés számára 1943-45 során - és a későbbiekben - is.
"A letartóztatás előtt sok mindent nem értettem. Reflektálatlanul vonzódtam az irodalom felé, nemigen tudtam, miért kell nekem az irodalom, és miért kellek én az irodalomnak. Csak attól fuldokoltam, hogy milyen nehéz úgymond friss novellatémákat találni. Szörnyű arra gondolni, miféle íróvá lettem volna (márpedig író lettem volna), ha nem ültetnek le." A választ, hogy miféle író lett volna, a Határozat vetíti előre: szovjet író lett volna. Márpedig szovjet író végképp nem kívánt lenni. A Határozat szövegében pontosan levezetik: a háború után az irodalom jövője meg lesz pecsételve; művészietlenségre, hazugságra, a valóság eltorzítására kényszerül, vezérkultuszra kötelezik, álpatrióta retorika, politikai önhitegetés lesz a tartalma, miközben a kritikai gondolat helyett a feltétlen lojalitás kifejezése lesz a feladat, azaz az ellentmondásokat nemhogy feltárni, de még rögzíteni sem lehet. Ilyen író, ilyen szovjet író Szolzsenyicin egyáltalán nem akart lenni.
Ugyanakkor arra a következtetésre jut, hogy ha olyan író akar lenni, amilyet elgondolt, azaz orosz író, akkor ahhoz társadalmi forradalom révén kell megteremteniük a feltételeket ("háborúval a háború után"). Ha azonban a forradalmat el kell halasztani - így a gondolatmenet következő láncszeme -, akkor addig is egyetlen feladata marad, hogy "élettapasztalatot" gyűjtsön. A tapasztalatgyűjtés terepe lehet akár a Lubjanka is - egyébként is rég sejti, hogy ott a megoldás az őt izgató rejtélyekre. Tudatosan, szándékosan "provokálta" volna ki tehát letartóztatását? Nem, vagy nem ennyire közvetlenül. Sokkal inkább csak az életlehetőségeire vonatkozó döntést gyorsította fel és vette saját kezébe. Gyakran elhangzik az a megállapítás is, hogy Szolzsenyicin "a tudatos, önkéntes áldozat" formáját kereste, amely a "lelki-szellemi jövő" megszerzésének egyedüli és orosz útja. Retorikai szempontból ez sem idegen tőle, de saját magára, életére vonatkoztatva Szolzsenyicin racionális - ha nem egyenesen matematikai - kritériumokat alkalmaz. És a szabad választás kritériumait.
A cikk második részét következő számunkban olvashatják. Az életrajzi adatok és a képek forrása: Ljudmila Szaraszkina: Alekszandr Szolzsenyicin című, Moszkvában 2008-ban megjelent kötete. A felhasználás engedélyezéséért ezúton is köszönetet mondunk.
