Az 1924-ben teljesen ismeretlen emberként (hogy az íróról most ne is szóljunk) meghalt Franz Kafka nevével ma minden irodalmi-művészeti agyszüleményt el lehet adni. Van már Kafka macskája, Kafka a tengerparton, lesz Kafka sóletje és nyilván még ezer más Kafka-termék. Kafka ikonikus figura, ahogy mondani szokták. Minek is az ikonja vagy jelképe? Tudja az ördög. Nyilván annak, amire használják.
A német Kumpfmüller is erre bazíroz regényében. Kafka utolsó szerelme, ugyan mi is lehet ennél vonzóbb? Pláne egy olyan alak esetében, akit nehezen tudunk elképzelni az amorózó szerepkörében. Noha, amióta előkerültek a Felice Bauerhez, kétszeresen eljegyzett berlini menyasszonyához írt levelei, erősen módosult a világtól elvonult, életidegen emberről alkotott kép. Ez az egyik oldal, a „házasuló regényhős”, a másik a lidérces, álomszerű és abszurd „kafkai” világ.
A kettőt nehezünkre esik összeegyeztetni, vagy egyszerűbben szólva: alig hihetjük, hogy tényleg ez a furcsa hivatalnok írta e regényeket; ritkán válik el ennyire egymástól a fikció és az élet világa.
Kumpfmüller becsületére legyen mondva, hogy meg se próbálja a kettőt összehozni. Regénye tényleg az élet szépségét akarja megjeleníteni még egy lehangoló helyzetben is: „a doktor úr” vagy Franz (a Kafka név nem hangzik el a regényben) éppen haldoklását halogatja az Északi-tengernél, amikor megismerkedik Dorával, a zsidó szakácslánnyal; egymásba szeretnek, elmennek Berlinbe; de a közös élet kudarcba fullad, Franz gégéje végzetesen roncsolódik; végül egy Bécs melletti szanatóriumban hal meg. A történet szép, egyszerű, szépen és túlzásoktól majdnem teljesen mentesen, egyszerű nyelven van megírva. Hitelesek a mellékalakok, Robert Klopstock, Max Brod és a többiek is. Mint az életben. De minek ehhez Franz Kafka? Talán mert nélküle kézbe se vennénk ezt az őszinte giccset?
Fordította Nádori Lídia. Libri, 2013, 264 oldal, 2990 Ft
