1998-at írunk. Úgy igazán még el sem kezdődött a német filmév, máris fásultság uralkodik. A Das Trio Götz George ellenére nem vonzza a népeket. Sherry Hormann a nemzetközi piac érdekében angol címmel (Widows) látta el új komédiáját, de ez sem segített rajta. A napokban startol Sönke Wortmann új filmje, a Der Campus - ő csinálta a Der bewegte Mannt, na az siker volt.
Forgassuk csak vissza az időt egy évvel.
Micsoda ünnep, micsoda mámor
A német film évtizedek óta nem volt ennyire fenn. Élt és virult. Az első negyedévben a német filmé volt a német piac 37 százaléka. Az első félévben 66,6 millió néző vásárolt mozijegyet. 1,4 milliárd márka lett az év összbevétele. 26 multiplexet nyitottak 1997-ben. Az UFA nyolcvanadik és az új Babelsbergi Stúdió ötödik születésnapját ünnepelték (viszont utóbbi vezetőségéből Volker Schlöndorff végleg kiszállt). Nem érdekes, hogy Wim Wenders új műve nem számított német filmnek (sőt még európai produkciónak sem ismerték el az Európai Filmakadémián), új tehetségek vésték be nevüket a nagyközönség tudatába.
Itt van például Caroline Link és Tom Tykwer. Caroline Link 1996-ban forgatta Jenseits der Stille című drámáját, melyben egy egészséges lány süketnéma szüleinek a külvilághoz vezető egyetlen kapcsa. Amikor felfedezi a zene varázsát, megtörik e kapcsolat. Joggal nevezték a németek az idei Oscar-díjra: a Jenseits der Stille ugyanazzal a varázzsal él, amellyel a cseh Kolja is meghódította az Akadémiát (mire megjelenik e cikk, kiderül, bekerült-e az öt jelölt közé). Tom Tykwer (az övé a Tödliche Maria) öreg róka a független filmezésben. Annyira a film bolondja, hogy van egy mozija is Kreuzbergben, a Moviemento. Két társával saját produkciós céget alapított, ők csinálták Wolfgang Becker Das Leben ist eine Baustelle című filmjét is, aminek forgatókönyvét Tykwer írta. Jürgen Vogel (képzeljük őt a német film Harvey Keiteljének, fiatalabb kiadásban) sikertelen proletárt játszik a 90-es évek végének Berlinjében. De igazából a város a film főszereplője, meg az a nyomasztó életérzés, amit az egyesülés hozott. Tykwer Winterschlafer című filmje sokak szerint unalmas, pedig csak lassan csordogál. Itt nem a sztori a lényeg (négy harminc körüli fiatal tengi-lengi az életét egy havas kisvárosban).
Egy apatikus generáció
csodálatos képeken - számomra az év legjobb filmje.
A bevételt tekintve az egykori taxisofőr, Thomas Jahn Knockin´ On Heaven´s Door című gengszter-road-movie-ja a németek abszolút kedvence, a főszerepben Til Schweigerrel, de érdemes figyelni egy mellékszerepben Moritz Bleitreu-ra, hamarosan csodálatos sztár lesz belőle. Az év összesített toplistáján ez a negyedik (az első három természetesen a Men In Black és Co.), pedig nem annyira eredeti dolog, két halálos beteg utolsó kiruccanásáról szól, akik bankot rabolnak. Mindenesetre bekerült a nemzetközi körforgásba, akárcsak (az Abgeschminktet jegyző) Katja von Gernier Bandits című filmje is, amelyben négy börtöntöltelék lány rockegyüttest alapít: első külső szereplésük alkalmával meg is lépnek. Egyetlen, túl hosszúra sikerült videóklip az egész, de a zenéje vezeti a német slágerlistát. Nagy reményeket fűztek hozzá, bemutatásakor mégis érezni lehetett, hogy a német film idén a várakozások alatt teljesít majd.
Szolid rendezés Rainer Kaufmann Die Apothekerin című thrillerje. Ritka madár a német filmiparban, irodalmi adaptáció Ingrid Noll azonos című könyve után. A Banditsban is játszó sztár, Katja Rieman a patikusnő, megmérgezi a konkurensét, a szeretőjét, a férjét. Egy kicsit tré az egész.
Roland Suso Richter sokévi
tévézés után
ismét mozifilmet forgathatott, de a 14 Tage Lebenslänglich nem nagyon szeretteti meg magát a nézővel, pedig a főszerepet játszó Kai Wiesinger kiváló: dörzsölt és nyálas ügyvéd, aki önreklám céljából két hét fogdát vállal, aztán komoly időkre ott ragad. Megbukott Peter Sehr (német-francia-angol koprodukciója is: az Obsessionben Heike Makatsch (egykori Viva-moderátor) két férfit szeret egyszerre, Németországban mégsem volt rá kíváncsi senki. Volker Schlöndorff Der Unholdja (A rémkirály) pedig oly totális katasztrófa, hogy jobb fátylat borítani rá.
Egy német film a tengeren túl is bekerült a hírekbe, de őszintén bevallom, a Ballermann 6-ot nem voltam hajlandó megnézni. Sajnáltam rá 90 percet az életemből. Két proletár Mallorcára utazik, és a hírhedt Ballermann 6 sörözőben szangriázik ájulásig. Vedelés és hányás az egész. Az amerikai szaklapokig terjedt a hír, hogy Hamburgban egy mozitulaj kitiltotta a filmet a házából, mert a nézők közben lehányták az üléseket, és egyúttal pisáltak is ott helyben. A német dokumentumfilm-fesztiválon viszont valaki megjegyezte, hogy a Ballermann 6 olyan élesen mutatja a valóságot, hogy akár oda is benevezhették volna. A közönsége meg nonstop repült a szigetre. Délben indulás, éjjel bulizás, reggel haza.
Aztán előállt az fura a helyzet, hogy miközben
az amerikaiak is felfigyeltek
Ivan Fila Lea című filmjére, és szerte a világon kitüntetésekkel halmozták el, Golden Globe-ra is jelölték, mégsem talált könnyen utat a német mozikba: két sokat szenvedett ember egy vásznon túl sok volt a terjesztőknek.
Művészi és üzleti sikert 1997-ben egy olyan ember ért el, aki pedig csak hébe-hóba fejezi be a filmjeit: Helmut Dietl, a Rossinival (pontosabban: Rossini - avagy a gyilkos kérdés: ki kivel hált; a film társírója Patrick Süsskind). München felső tízezre találkozgat esténként a Rossini nevű étteremben, szatirikus dialógok, találóan megfestett szereplők vonják be a nézőt abba a körbe, amelyről mindig is sejtette, hogy öntetszelgőn degenerált és mégis oly vonzó. Kérdés, hogy Németországon kívül felismerik-e majd, kikről szól.
Nagy Elisabeth
(Berlin)
Az Új német filmek című, az Örökmozgóban, a Toldi moziban és a Goethe Intézetben látható összeállítás részletes programját lásd Snoblesse Oblige rovatunkban.
