„Nem voltam még olyan irodalmi rendezvényen, ahol a vendégek napszemüvegben ülnek a színpadon” – mondja a felhajtott ujjú Margó-fesztiválos pólóban feszítő szervező, Valuska László, utalva a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarát majd’ felszántó késő délutáni napsütésre. Első blikkre kicsit faramuci, hogy a Napszemüveges Író épp egy olyan kötet bemutatóján vonul fel talán első ízben a maga teljes valójában e honban, amely kizárólag „lelkiismereti áldozatokról” szól. Mert így hívja az Amnesty International, a Tíz igaz történet novelláskötet ötletgazdája az általuk kiválasztott, rendszerszintű, tehát önmagukon túlmutató jogsértések áldozatait. Van itt mindenféle borzalom: 43 évre magánzárkába zárt afroamerikai férfi, üzbég hatóságok által megkínzott újságíró, halva született gyermeket világra hozó, a totális abortusztilalom miatt börtönbe vetett El Salvador-i nő, és házasságra kényszerített Burkina Fasó-i gyerek.
| ||
„A jó ügy” szolgálatába állított irodalom könnyen válhat papírízű, unalmas és/vagy hatásvadász tanmesévé — elég nehéz egy a világ másik felén 43 évet magánzárkában eltöltő vagy egy áramütéssel kínvallatott ember történetéről hiteleset, igazat mondani egy írónak, ha felteszik egy színpadra. Főleg napszemüvegben. Amúgy is, miért pont az írót kérdezik? Már a kötet címe felvet egy sor kínos kérdést például: milyen értelemben is „igazak“ ezek a történetek? Ha igazak az Amnesty által összefoglalt sztorik – és nyilván azok –, akkor igazak a belőlük írt novellák is? (Az akkor már húsz igaz történet.)
Az említett kora nyári napsütésben két dolog olvad egymásba a Margó-színpadon: a legjobb arcát mutató – majdnem azt mondtam, hogy tündöklő – magyar magaskultúra és az egzotikus távolságokba vesző, mégis, az irodalom eszközeivel megnyugtatóan borzongató közelségbe hozott „igaz” emberi szenvedés.
Nem mondom, hogy ezzel a párosítással (piacosítással) eleve gond lenne. Sőt, kifejezetten örömteli és előre mutató, hogy az egyik legnagyobb magyar könyvkiadói csoport, a Libri és az Amnesty együttműködik. De az biztos, hogy írónak, szerkesztőnek, kiadónak, szervezőnek nagyon oda kell figyelni ezekre a buktatókra.
Érdemes fejtetőre tolni a napszemüveget beszéd közben, még ha zavaró szögből vág is be a napfény.
| ||
E kétkedő felütés után totális happy end következik. A felsorakozott öt író – Szécsi Noémi, Péterfy Gergely, Tompa Andrea, Kiss Noémi, Mán-Várhegyi Réka – arra figyelmeztetett, hogy bár per pillanat gyönyörűnek tűnik minden, ez egy kora nyári naplemente illúziója (Szécsi Noémi); hogy az író nem szólalhat meg csak úgy az elnyomottak, kisemmizettek és megkínzottak nevében (Mán-Várhegyi Réka); hogy a vakon követett és belsővé nem tett igazság irodalmi kihirdetése nem más, mint propaganda (szintén Szécsi Noémi); hogy az író nemcsak a „valóságból vett“ szereplője, hanem minden szereplője iránt felelős, és mindet ugyanúgy kell szeretni, hogy megírható legyen. (Tompa Andrea); hogy a kínzás tapasztalatát más helyett nem érdemes elmesélni (Péterfy Gergely).
A novellák maguk is jól artikulálják e problémákat, nagy többségük izgalmas, elgondolkodtató, néhány esetben megrázó olvasmány. A könyv borítója nem tolakodó, az illusztrációk többségükben rendben vannak.
Úgyhogy a figyelmes szemlélő és olvasó hamar rájön az amúgy nem meglepő tanulságokra. Egyrészt arra, hogy szerencsések vagyunk itt, hiszen nem börtönöznek be újságírókat vagy az abortusz mellett döntő nőket. Másrészt viszont a házasságba kényszerített Burkina Fasó-i gyerekek vagy az illiberális Üzbegisztán nincsenek is annyira messze, mint hinnénk. Rendszerszintű jogsértéseket találunk az országhatáron belül is.
