Magyar Narancs: Az Európa kávézó karzatán, az ablak mellett akart ülni. Ez miért fontos?
Kántor Péter: Onnan ki lehet bámulni az utcára, le lehet nézni; látni, ahogy elvonul az élet. És nem zavar a benzinszag, se a zaj. Egyszerre kint is, bent is, ráadásul ez a hely közel is van a lakásunkhoz. Ezen a környéken nőttem fel, mondhatni, a Duna partján. Csak a gyerekkori lakásunk ablakából a pizsamakabátos szomszédot láttam, most pedig, már jó ideje, a folyót, minden évszakban és napszakban. Ez egy naponta ismétlődő csoda az életemben, akkor is, ha mára már olyan természetes, mint a levegővétel. De csak vonják meg tőlem a levegőt, máris kapkodok utána, mint a fuldokló. Minden várost úgy nézek, van-e folyója vagy nincs. Ha nincs, akkor érzem, hogy idegenben vagyok. Amikor 1990-ben New Yorkban Fulbright-ösztöndíjas voltam, egy olyan kis stúdiót béreltem magamnak dupla áron, amelyiknek az ablakából látni lehetett egy tenyérnyit a Hudsonból. Annyi elég is volt, de annyi kellett.
MN: Milyen gyakran mozdul ki Lipót- és Újlipótváros vonzáskörzetéből?
KP: Ma biztos kevesebbet mozgok, mint régebben. De vannak részek, amikhez elég sok közöm van; például a nyolcadik kerületbe jártam általános iskolába, Zuglóba gimnáziumba, és hát ismerősök-barátok itt-ott, hol-volt-hol-nem-volt történetek erre, arra. De úgy egészében véve nem lennék jó taxis.
MN: A most megjelent Egy kötéltáncos feljegyzéseiben van egy tárca, ami az ötvenes évek vasárnapi ebédjeiről szól, a húslevesről a „gyöngyöző arany karikákkal a tetején” és a „középkori bástyához hasonlatos” kuglófról. Nagyon idealisztikusan hangzik, már-már elképzelhetetlenül. Ilyen volt a gyerekkora?
| ||
KP: Ez egy rövid írás, és csakugyan azokra a ma már mesebelinek tűnő vasárnapi ebédekre koncentrál. A tovatűnt gyerekkorra. Az előzmények nincsenek benne. Az se például, hogy csonka volt az a család, amelyik másod-vasárnaponként összegyűlt az apai nagymamáméknál. Hogy a születésem évében a nagybátyámat kivégezték a Rajk-per egyik mellékágában, nem is egyszerűen kivégezték, hanem agyonverték. Hogy nem sokkal korábban, a második világháborúban a család nagyobbik részét elfüstölték a származásuk miatt. Az sincs benne, hogy volt két testvérem, akiket elvesztettem. Nem történelmi tablót akartam festeni. A gyerekkori vasárnapi ebédekről írtam, amikből én valóban csak a jót érzékeltem. Nem mondom, hogy a többiről nem volt fogalmam, ez egyáltalán nem igaz. Otthon nem esett sok szó a bajokról, főleg nem előttem, de egy gyerek olyasmit is megérez, amit nem is ért, vagy csak félig. És a nővérem hiányát nem lehetett nem észrevennem. Egyébként azt hiszem, azoknak a háború utáni nemzedékeknek, akárhonnan jöttek is, sok mindent el kellett fojtaniuk magukban, ha előre akartak menni. És hát mindenki előre akart menni. Valahogyan, akárhogyan. Mindenki, és közülük is leginkább egy gyerek. Azért amikor kisiskolásként azt olvastam, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, egy cseppet se voltam meglepődve. Ez volt a Medvetánc mottója, és egy ideig azt hittem, hogy ezt is József Attila írta. Hát persze, gondoltam; és hogy akkor csomagoljuk a fogkefét és induljunk, mert én bizony dudás akarok lenni. Nem volt ebben részemről semmi szomorúság, semmi megdöbbenés, egyszerűen úgy gondoltam, ez a rend, ezt nem lehet másképp megúszni. És többé-kevésbé most is így gondolom.
MN: Először írt prózakönyvet, mi a váltás oka?
KP: Tulajdonképpen az a furcsa, hogy korábban nem próbáltam meg. De hát annyira versre állt és áll máig is a fejem. De egyszer csak meg kellett próbálni a prózát is! Ha nem is a nagy prózát, a regényt – mert ahhoz egészen másféle ember kell, az biztos. Én költő vagyok, a prózában is, de azért egy ideje volt bennem már egy kis kíváncsiság a rövid próza iránt. És nagy adag szorongás is, hogy menni fog-e. Mindemellett az is felmerült bennem, hogy az elmúlt évek magyar világához talán könnyebben sikerül prózában hozzászólnom, mint versben. Nem vagyok par excellence politikai költő, bár vannak verseim, amik érintik a politikát, de az elmúlt években gyakran úgy éreztem, nem tudok eléggé hangot adni annak, hogy milyen botrányos világban élünk mi itt. Talán a próza segíthet nekem ebben, gondoltam. Életem nagyobb részét egy olyan rendszerben éltem le, amiben megszoktuk, hogy a rossz hangulat kifejezése jelenti a vélemény-nyilvánítást. Aztán amikor végre ki lehetett mondani mindenféle utalások, rébuszok nélkül, amit gondolsz, kiderült, hogy egész mást gondolunk ugyanarról, és korántsem egyformán képzeljük el a szabadabb és jobb életet. Hát, ha a rossz hangulatán javítani akar egy író, akkor írjon. Ha az kell hozzá, írjon prózát. Persze nem publicisztikára gondoltam, hanem afféle versszerű dolgokra, csak ezúttal prózában. És hogy mi legyen a téma? Egy írónak, költőnek így is, úgy is megvannak az alaptémái, én legalábbis így képzelem, és azokat variálgatja. Prózában másképp lehetett variálni, mint versben, és ez is jó volt. Jót tett nekem, egy kicsit szélesítette előttem az írói lehetőségeim körét.
MN: Kancsendzönga címmel is szerepel írás a kötetben: erről sem tudott verset írni? Miért fontos Kiss Péter és Erőss Zsolt tragédiája?
KP: Kiss Péter ott állt a hegyen, már jöttek lefelé, de Erőss lemaradt, és Kissnek két választása volt, egyik rosszabb, mint a másik: lejönni egyedül, vagy kockáztatni a saját életét is, és megpróbálni segíteni a társának, hátha le tudnak jutni mind a ketten. Ő a két rossz közül a szebbiket választotta. Ami halálos döntésnek bizonyult. Ez a történet számomra nem elsősorban a hegymászásról szól, hanem arról, hogy vannak köztünk olyanok, akik miatt mégse lehet azt állítani az emberről, hogy nem egyéb, mint egy kivételesen jó alkalmazkodóképességgel megáldott, szívós, intelligens haszonleső állat. Kiss Péter még alig bújt bele a bakancsába, amikor úgy hozta a sorsa, hogy szembetalálkozott a Hétfejű Sárkánnyal, és levágta mind a hét fejét. Nem ő tehet róla, hogy azok mindig újranőnek.
MN: Ha körbenéz az országban, dühös lesz?
KP: Dühös is, csalódott is, rosszkedvű is. Erről szól többek között a Séta című írás, hogy csak megyek, megyek, át a hídon, keresztül Budán, és feltorlódik bennem a harag, hogy hát miféle galuskát zabáltatnak itt velünk? És csak abban reménykedem, hogy nem jön senki ismerős szembe, mert esetleg nem tudom artikulálni az elkeseredettségemet, és az, mint valami mosogatólé habzó szennye, kifröccsen belőlem. Az pedig nem lenne jó. A kötetben nem akartam direkten reagálni konkrét közéleti ügyekre, ilyesmi eszembe sem jutott. Nem is az én stílusom. De szerintem elég nyilvánvaló, hogy kiről-miről van szó, amikor egy olyan emberről írok, aki az étteremben állandóan a szájában tartja a kést, mintha annak ott lenne a rendes helye. És a pincér dehogyis vezeti ki őt az étteremből, hiszen övé az étterem. Vagy ott van a Kucsera röhög című írás, ami Gelléri Andor Endre egy novellájára támaszkodik. Az eredeti arról szól, hogy van egy óriás termetű bolgár kikötői munkás, Csobanov nevű, akit mindenképp térdre akar kényszeríteni egy ügyes kis darus, a Kucsera. És ráenged egy elviselhetetlen súlyt, hogy na, akkor térdelj le, mert ha nem térdelsz le, beleszakadsz. És beleszakad a Csobanov, de nem térdel le. A többiek meg röhögnek. Ezt a novellát kilencévesen olvastam, csak úgy leemeltem a polcról otthon. Annyit fogtam fel belőle, hogy itt nem egyszerűen megaláznak valakit, hanem halálba alázzák, csak mert valamiben különbözik tőlük, a többségtől. Ez a történet a harmincas években íródott, de rólunk is szól. Akik ma intézik a hazánk ügyeit, sokunkat sorozatban térdeltetnének le, és megszabnák helyettünk, hogy mit szeressünk, és hogyan szeressünk. De mindenkit nem lehet letérdeltetni.
MN: Van valamilyen speciális módszere az indulatai kifejezésére?
KP: Nekem nem módszerem az önhergelés. Inkább hűtöm magam, és keresem azt a megfelelő távolságot, ahol már nem remeg a hangom, ha megszólalok, de még nem is vagyok közömbös. Ennek a távolságnak a megtalálása időnként elég nehéz, és nem is mindig sikerül egyformán. Általában szeretnék toleráns lenni, már csak azért is, hogy velem is azok legyenek. De tudom, hogy megvannak a toleranciának a határai, és akkor azt jelezni kell. Megemlítek itt most valamit, ami nem biztos, hogy ide tartozik, de hát ki tudja pontosan, mi tartozik ide, és mi nem? Nemrég olvastam egy interjút Oravecz Imrével a Népszabadságban, amiben felmerült, hogy ő a Szépírók Társaságának és a Magyar Művészeti Akadémiának is tagja. Azt mondta Oravecz, semmi kétsége afelől, hogy ha a Szépírók Társasága kerülne hasonló pozícióba, mint most az MMA, ugyanúgy osztaná el a pénzeket, mint amaz. Csakhogy erre semmilyen bizonyíték nincs, ennek nincs semmilyen előzménye! A Szépírók Társasága soha nem rendelkezett ilyen vagyonokkal, soha nem ült semmilyen kormány ölében, és a csekély forrásait sosem politikai szempontok szerint osztotta el. Akkor hát ez szimplán rágalom, függetlenül attól, hogy ki mondja. Ráadásul Oravecz véleménye szerint az is mindegy, honnan jön a pénz, ameddig nem szólnak bele abba, miről írjon az író. Ezzel kapcsolatban azért bennem felmerülnek komoly morális ellenvetések. Mert lehetnek – és vannak is – olyan fórumok, amiket az ember semmiképp nem akarhat legitimálni a nevével. Még akkor se, ha csak az öregségről ír megrendítő verseket.
MN: Három verset írt Megtanulni élni címmel, az elsőt a rendszerváltáskor, aztán tízévenként a folytatást. 2020-ban jön a negyedik?
KP: Nem valószínű. Az biztos, hogy nem tervezem. Már az is meglepetés volt nekem, hogy három ilyen vers lett. Nem is tudok róla, hogy más próbálkozott volna hasonlóval. Szóval a tanulgatást még folytatom, amíg lehet, de további ilyen című verseket nem tervezek.
MN: Már a rendszerváltáskor sem lehetett túlzott lelkesedéssel vádolni. Akkor azt írta: „hurrá, nem sikerült egy jobb világot építenünk”. Az ezredfordulón meg azt: „hurrá, sikerült / feltámasztani a múltat”. A 2010-es vers alapján meg mintha egyetlen illúzió sem maradt volna.
KP: A 80-as, 90-es években még viszonylag fiatal ember voltam, és minél jobban lazult a diktatúra, annál jobban bűzlött, és annál elviselhetetlenebbé vált. Az első Megtanulni élni írásakor, ha csodában nem is bíztam, mégis tele voltam izgalommal, pozitív várakozásokkal. Annyira nem, mint valaha a 20. század elején azok az emberek, akik úgy képzelték, hogy rövidesen megvalósítják itt a földön a mennyországot – amiből aztán az egyik legrémesebb század lett, tudjuk. Sok illúzióm mára nem maradt, ez tény, de azért néhány villanykörtét mindig ki lehet cserélni, és kell is, hogy ne legyen akkora a sötétség! Hogy aztán milyen hülyeségekben fognak hinni a mostani harmincasok utódai, azt ma nem lehet tudni. De valamit biztos kitalálnak majd, muszáj lesz nekik. Mindig eljön az idő, amikor az emberek betelnek a régi hazugságokkal, és vagy újakat találnak ki maguknak, vagy pedig megpróbálják szebb, jobb kiadásban felújítani valamelyik régit. És amíg nem nyírjuk ki magunkat teljesen, minden megtörténhet. Még az is lehet, hogy előbb-utóbb finomul a kín is.
| Névjegy 1949-ben született Budapesten. Angol és orosz szakon végzett az ELTE bölcsészkarán, később dolgozott lektorként az Európa kiadónál, szerkesztőként a Kortárs folyóiratnál, és pár évig gondozta az ÉS versrovatát. Műfordítóként is aktív, fordított már Bulgakovtól, Mandelstamtól és Puskintól. Első verseskötete, a Kavics 1976-ban jelent meg, a legutóbbit Köztünk maradjon címmel adta ki a Magvető 2012-ben. Az Egy kötéltáncos feljegyzései az első prózakötete, amelynek darabjai először az ÉS tárcarovatában jelentek meg. |
