Ha a punkra szűkítenénk a kört, már kevésbé volna tartható, de a rocktörténetet tágabb látószöggel vizsgálva természetesen megkockáztatható az állítás, hogy létezett néhány jobb zenekar is a Ramonesnál. Szebb vagy okosabb? Nem kérdés. Egységesebb produkció azonban nem bukkant fel sem előtte, sem utána. A Ramones tömör volt, mint Cézanne almái: a zene, a szöveg, a cipők, a dzsekik, a frizurák - minden elem a lehető legegyszerűbb, és minden elem az elképzelhető legzseniálisabb. Nincs kopás, nincs repedés a képen sehol. Perfekció van, ami négy ekkora kreténtől igazán hatalmas teljesítmény.
A Ramones ránézésre olyan volt, mintha képregényesek vonalazták volna papírra, de a teljességhez hozzátartozik, hogy ennyire szomorú részleteket kevés szerző pakolt volna a sztoriba. Ott volt Dee Dee, aki fiatalkorában az 53. és a 3. utca sarkán árulta a testét, úgyhogy nem volt mit csodálkozni azon, hogy a New York-i színtér egyik leghírhedtebb narkománjává vált. Aztán a republikánus patrióta Johnny, aki szívből utálta bohém liberális zenésztársait, és soha semmi nem tudott örömet okozni neki. Meg Joey, az ember és a kaszáspók egyedi kevercse, akinek annyira durva volt a kényszeres zavara, hogy még lábának meggyógyulása után is hónapokon át viselte a sínt, amit a csonttörés miatt kapott. Akinek egyetlen igaz szerelme volt az életben, és azt is lenyúlta tőle Johnny, akivel húsz évig három szót, ha beszélt. Fiatalon haltak meg mindhárman, Joey még ötven se volt - sikerült pont lecsúsznia a végül csak beérkező legnagyobb elismerésekről, amikre egész életében úgy vágyott (ma tér viseli a nevét Manhattanben, egy kőhajításnyira attól a tömbtől, amelyben egykor a punk bölcsőjének tudott CBGB's üzemelt). A kivétel Tommy volt, vagyis Erdélyi Tamás, aki 56-ban repült át szüleivel az USA-ba a Toldi mozi feletti lakásukból, hogy kevéssel később besoroljon Lugosi Béla és Peter Lorre mellé a legnagyobb magyar származású popkulturális ikonok tablójára. Ő viszonylag ép bőrrel megúszta a kalandot, és még most is jól van.
Mindez, és még rengeteg további izgalmas részlet ott kavarog a Melnick-Meyer-páros kiállításában is pazar könyvében, amely alapműnek számít a Ramones-irodalomban. Melnick 22 éven át sürgölködött a zenekar mellett: menedzser, sofőr, apa, anya, testvér, óvó bácsi, biztonsági őr, pszichológus, mentor, diplomata és kritikus volt egy személyben. A rengeteg interjúrészletből egybeszőtt, letehetetlen könyvből elég jól kirajzolódik, mennyire embert próbáló állás lehetett is ez. A feszültség már az első napon befészkelte magát a turnébuszba, és az évek során egyre rosszabb lett a helyzet - nem véletlen, hogy a Ramones tagjai még csak oda sem biccentettek egymásnak a búcsúkoncertjük után. De a könyv persze nem csupán a privát gyötrelmekről szól: a tematikus fejezetek remek portrékat kínálnak, és a zenészek mániái mellett sok mindent megtudhatunk a Ramones dalszerzési, stúdiózási és koncertezési gyakorlatáról is.
A Ramones a zenélést távolról sem művészetként, hanem szigorúan munkaként fogta fel, és Johnny, a protestáns munkaetika elkötelezett híve a maga diszkréten fasisztoid módján gondoskodott róla, hogy senki se lóghasson a melóból. Akárhova nézünk, a Ramonesnál valahogy minden igen brutális. Történetük nagy titka, hogy vajon hogyan maradhattak képesek annyi eleven, könnyű szívű sláger kifarigcsálására a pályafutásuk során - de ezt még Melnick majd' mindent tudó, kihagyhatatlan könyve sem fejti fel nekünk.
Fordította: Bajtai Barangó Zoltán. Cartaphilus, 2011, 310 oldal, 3990 Ft
