"Hogyan lehet élni és gondolkodni a sztálinista országokban?" - ezzel a visszatérő kérdéssel szembesült az ötvenes évek elején a frissen emigrált lengyel költő és diplomata, Czeslaw Milosz, aki azután 1953-as esszékötetében olyan borotvaéles logikával és sorstársi empátiával nyúlt e tárgyhoz, hogy műve nem csupán túlélte az Új Hit Keleti Birodalmát, de máig a filozófiai/ideológiai alapvetésű diktatúrák üzemmenetének meg a cukor és korbács váltogatásával idomítható értelmiség magatartásának mélyebb megértését szolgálja. Merthogy az értelmiség alárendelődése a népi demokrácia országaiban korántsem csak a megfélemlítés munkája volt, amint ezt számosan körülírták már az ötvenes évektől napjainkig, ám talán senki olyannyira meggyőző elemzés után, mint éppen Milosz. A II. világháború irracionális kelet-európai tapasztalatainak traumája éppúgy közrejátszott ebben, akárcsak a pozitív, történelemelvű társadalmi program utáni vágy, s persze legalább ennyire az a kitüntetett pozíció is, amelyet az alkotó értelmiség számára a szovjet típusú rendszer felkínált. A keleti értelmiségnek ez idő tájt a Nyugat "valamiféle csalódással végződő szerelem" volt, amely maga után hagyta "a szarkazmus üledékét". Ezzel szemben a dialektikus materializmus gyakorlatba is átültetett elmélete látszólag megfellebbezhetetlenül a jó vagy legalábbis a győzelemre egyedül esélyes táborhoz csábította és egyszersmind kényszerítette az írástudókat.
Milosz nem kicsinyli az Új Hit világértelmezésének vonzerejét, csak éppen nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a dialektika nem más, mint "előre látni, hogy leég a ház, aztán szétlocsolni a benzint a kályha körül". A Történelem rabszolgáinak mindez éppen eléggé meggyőző demonstráció lehet a dialektika nagyobb dicsőségére, ám a valóban gondolkodó fők még a népi demokráciák országaiban is hamar kiismerték ezt a mechanizmust, s még inkább a voltaképpen sohasem csábító szovjet minta másolásának abszurditásait. Ezen értelmiségiek túlélését, s egyúttal az önérzetük megőrzését Milosz a ketman - mozlim kultúrkörből átemelt - fogalmával magyarázza. Az alkalmasint a mai magyar értelmiségiek számára sem teljességgel ismeretlen, önvédő, s mindenkor egy magasabb szempont kijelölésével operáló szerepjátszás technikáját ismertetve a szerző olyan altípusokat sorol elő, mint a "nemzeti ketman", "a szakmai munka ketmanja", vagy épp a történelem kibekkelését megvetéssel elegyítő "szkeptikus ketman".
Ám aki kiemelkedni vágyott az ötvenes évek népi demokráciáinak értelmiségi elitjéből, az nem érhette be a - legalább befelé - disztingváló ketmannal, annak tevőlegesen is hódolnia kellett. Milosz ennek az aktusnak az illusztrálására négy otthon maradt pályatársának portréját rajzolta a nyugati, majd az utóbb szamizdatból és diverzáns-akció keretében léghajóról lengyel földre leszórt példányokból tájékozódó keleti olvasók elé. A görög ábécé betűivel megjelölt literátorok azonosíthatósága egy pillanatra sem okozott gondot a bennfenteseknek, akik alighanem kaján örömüket lelték mondjuk az egykori barát, Jerzy Andrzejewski vagy a politikusnak állt Jerzy Putrament jellem- és fejlődésrajzában. Az emigráns szerző róluk, négyükről írva (tán csak az egyetlen, öngyilkossá lett Tadeusz Borowski portréját kivéve) felfüggesztette mélyebb empátiáját, s meglehetős kíméletlenséggel boncolta fel pártpropagandistává, de legalábbis szocialista-realista sablonművek szerzőivé alacsonyodott kollégáit. Az 1992-es első hazai kiadás óta részben újrafordított esszékötet magyar olvasóját mindez persze aligha zavarhatja, hiszen alkalomadtán akár maga is elősorolhat néhány honos nevet e kegyetlenül plasztikus jellemzések olvastán - Darvas Józseftől a bohém pártköltőkön át egészen Illyés Gyuláig.
Európa Könyvkiadó, 2011, 376 oldal, 3200 Ft
