Könyv

A Mai Manó Fotógaléria kiállításán Reismann János harminc szépen kidolgozott fotója látható a hatvanas évek Budapestjéről. A nem különösebben eredeti zsánerképek láttán úgy tűnik, ez a bemutató sokkal inkább egy újabb vonaljegy a "budapesti retróra", mint tisztelgés Reismann János előtt.

Emir mindig is a Narancs kedvencei közé tartozott, sokszor és meglehetősen bő terjedelemben foglalkoztunk viselt dolgaival. Vizsgálódásaink szempontjai meglehetősen szerteágazók, ám roppant szigorúak voltak. Közelítettünk már hozzá geopolitikailag éppúgy, mint érzelmi síkon, noha gyakran esett szó filmjeiről is. Nevéhez kapcsolható egy gyakorta és nem minden él nélkül idézett fordulatunk is, mely a "húzzon" szóval kezdődött. Nos, mára a napnál is világosabb: nem húzott, sőt. Íme itt van a honi mozikban újabb nekiveselkedése, mely a forgalmazás keresztségében a Macska-jaj címet kapta. Ennélfogva nincs más hátra, ismét a mozi felől kell nekiszaladnunk. Ha ez most sem megy érzelmek és geoizé nélkül, akkor már szinte biztos: csakis ő tehet mindenről.

Elég közérthető leszek? Mostantól fogva csak az lesz, ami velem tényleg volt.

1962-ben 92 mozi működött Budapesten. Harminc évvel később már csak 40. Ma pedig? Le se kell venni a cipőjét annak, aki a Snoblesse oblige rovat vetítőhelyeit megszámlálná. De mi számít manapság mozinak?

Ottlik azt írja az általam (na, ki az, persze) továbbra is nélkülözhetetlenül fontos műnek (marhaság a "remekmű" szó, nem?), belélegezhető akárminek tartott könyvében (Hajnali háztetők; és mondom, mi van, ha ez és a Próza a két főmunkája): nem ártana, ha régi képek, mittudommi hogyishíjjákokról (Gioconda, Edgar Allan Poe, Ambrose Pierce, folytassa más is) fennmaradt volna némi Technicolor 3 D filmkocka.

Olyan fix helye volt a 90-es évek kortárs képzőművészetének a Bartók 32 Galéria, hogy az ember hajlamos csak a hiányára felkapni a fejét. Ez egy pontatlan mondat. A galéria ugyanis még létezik, de félő, kortárs képzőművészetet nem érdemes benne keresni a belátható jövőben.

Született július 14-én, 1939-ben; köszöni, prímán tartja magát, hatalmas koncerttel ünnepel a legnagyobb prágai sportcsarnokban. Magyarországon dalait kevéssé ismerjük (tán csak az egy szem Lady Carnevalt), személyét annál inkább. Karel Gott, a híres énekes egy furcsa kor egyedülálló szimbóluma. Furcsa kor, furcsa vidék, ahol minden másképpen volt, ahol gyorsabban használódtak az emberek, s lassabban múltak az évek, ahol csehszlovákul szólt a rock ´n´ roll. A mi korunk és a mi lakóhelyünk, alighanem csupán a tehetségén múlott, hogy nem Korda Györgyből lett ily kínosan sokatmondó ikon.

A könyv alcíme fölött első pillantásra átsiklott az agyam, mármint hogy Cangjang-Gjaco, a 6. dalai láma szerelmes versei, de aztán észbe kaptam. Hogy is van ez? - kérdeztem magamtól, és válaszoltam is rögtön az utószó segítségével, mivel ott kiderül, hogy Cangjang-Gjaco klasszikus kurvapecér volt, pinamalom.

A "Hongongi metrójegy" fogalma, mint múltkor, tehát: hogy valamiről fogalmunk sincs, de utal rá egy jel. Egy elhajított japán metrójegy Hong Kongban, na ja. "Tisztáztuk."

Semmi nem közvetítette finomabban a rendszerváltás édes ízét az ínyenc fogyasztó számára, mint a péksütemények, gyümölcsjoghurtok és kulturális folyóiratok kínálatának színesedése. Az 1988-91 tájékán indult minőségi lapok tizedik évfolyamuk körül járnak, s ha már eddig húzták, helyzetük akár stabil is lehetne. A gyakorlat persze nem ilyen szép, pláne hogy egyik fő támogatójuk, a 15. születésnapját ünneplő Soros Alapítvány jelezte, megkezdődött a visszaszámlálás.

Hét évig rohadt Szentesen, az egykori Esze Tamás laktanya legénységi étkezdéjében az úgynevezett "Selye-hagyaték", amit június 8-án, egy jogerős ítéletet követően árverezett el a bírósági végrehajtó. Az árverésen kizárólag hulladékhasznosításban utazó vállalkozók vettek részt; végül 2,1 millióért kelt el az a több száz tonnányi szakkönyv és tudományos folyóirat, amiről nem is olyan régen egyesek még azt gondolták, világhíressé teheti Szentest.

Tavaly ilyenkor, a távozó kulturális kormányzat egyik utolsó, jövőlátó projektjeként megalakult a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA). A cyberiába invitált szerzőknek most, június elején kellett volna első ízben maguk közé emelniük egy kortársukat. Bármily kínos, de ez nem jött össze. Igaz, még őket magukat - pontosabban, életművüket - sem sikerült az ezzel foglalkozóknak olyan állapotba hozniuk, hogy a program beharangozásához hasonló csinnadrattával jelenthessék be az eredményt a valós és a virtuális világnak.

Két fiatal színikritikus beszélgetett Ljubljana szívében, a Ljubljanica partján sétálva, egyik belgrádi, a másik helybeli: "Olyan rosszakat álmodtam a múlt éjjel, egyfolytában hullák között kellett járnom" - mondta az egyik. Mire a másik: "Túl sokat nézel színházat mostanában."

Utánanéztem: nincs olyan nap a nyáron, amikor Európa normálisabb városainak valamelyikében ne lenne világzenei fesztivál. Most mit mondjak, csupán a ljubljanai Druga Godba tizenkét napot tesz ki.