Könyv

Most akkor várj, figyelek, felírom. Mondja a telefon túlvége. Méltó vagyok-e, alkalmas-e, hogy bárkivel is beszélgessek most. Nézd, a hong-kong-i (nem tudom a helyesírását: inkább honiasabban hongongi, ezentúl) metrójegy az az, hogy ha valakinek arra van szeme, egy hongongilag eldobott japán metrójegyből meg tudja mondani a második világháborút. Leszámítva a cseles fogalmazást, hogy ma, na ja, leszámítva ezt: úgy értem, hogy miként a veréb, a sas stb. abból (is) él, hogy a legkisebb elütközést észreveszi a felszíneken, aztán lecsap (ha bír), az erre való szem, ugye (Tradoni felügyelő etc., mondja megtisztelőleg a telefon túlvége), észlel, következtet. Mit tudom én: találkozol valakivel egy adott nap. "Történelmi" esemény zajlik-zajlott. Az illető nyilatkozik neked. Erről. Ismered a nacionáléját. Értékeled szavait. Tudod, máris, a történelmi esemény befutója mögött milyen erők munkáltak. Vagy: összeállítod azon népszerű lapok listáját, folyóiratokét, kiadókét, melyeknek elméleti hozzászólója nem lehetsz, csak iparművészeti termékkel fogadnak téged. Némelyikükbe "vadakat" is írhatsz. Mások váltólázként fogadtak el, hajigáltak ki. (A kapcsolat itt megszakadt a részedről, na ja.) Mi a közös vonás? Bár ezek az újságok eléggé eklektikus közlők, a hongongi metrójegy tanulsága: a lényeg az, hogy olyan témákban, melyekkel ők is foglalkoznak, te ne szerepelj profilosan egyéni véleménnyel. Kilendíthetné valami "közel-nagytérpolitika" (megcsontosodott) félelmei jegyében a kompasszukat. Inkább passzolnak a féltett kompassz, a vélt mutatók stb. érdekében. Holott szinte Szónokok Sarkának látszanak, vagy nem is annyira egyszerű közönséghez szólnak azért, vagy... vagy... vagy. Te igazán otthon náluk nem vagy; mutatja a hongongi metrójegy. (A gong szava itt történetesen te voltál, magadból következtetsz a tünetre.)

Egy kis lépés előre: több mint harmincat mutattak be pályakezdők egy-két éve készült rövid- és kisjátékfilmjeiből a hétvégén a Szindbád moziban. A vetítésekhez panelbeszélgetések adtak keretet. Grunwalsky Ferenc rendező és Báron György filmteoretikus első nap az alkotók közül Bollók Csabával, Dyga Zsomborral, Hajdú Szabolccsal, Mispál Attilával és Szederkényi Júliával, este Jancsó Miklóssal, másnap filmelméleti szakemberekkel ült le a Latinovits teremben.

1959-ben Jamaica fővárosában, Kingstonban egy 22 éves fehér fiatalember, Chris Blackwell száz mai angol fontnak megfelelő összeggel beszállt a karibi szigetország születőben lévő lemeziparába. A kiadó, melyet megalapított, azóta fogalom.

Marozsán Erika, Gryllus Dorka, Stohl András és Kamarás Iván kiszáll a limuzinból, körbeintegetnek a mintegy két-háromezer fős üvöltő tömegnek, villognak a vakuk, a díszegyenruhás rendőrkordon két oldalán egymást tapossák a tévések. Marozsán egy elképesztő rafinériával megoldott Donna Karan nagyestélyiben pompázik, egészen közel kell menni hozzá, hogy az ember biztosra mehessen: amit lát, az a ruha, és nem a csupasz bőre, de csak a második kordonig engednek a biztonságiak, úgyhogy marad a tökéletes illúzió. Gryllus, mint már annyiszor, most sem faxnizik, felül egy tökéletesen áttetsző zsugorfólia (folpack-) csík fedi csak, reméljük, nem szorítja, viszont arra kíváncsiak lennénk, mennyit fizetett Gaultier neki azért, hogy alul is ő burkolja. Stohl és Kamarás az obligát Versace szmokingban, olyanok, mint a Terminátor és kicsit mulya, de szeretni való kisöccse vasárnapi misére menet, a tömeg visít, imádják őket rendesen.

Ünnep van egynapos: munka, gyerek, pedagógus, nő, felszabadulás, csibe.

Lementem újságért május 1-jén, zászlók sehol, ez eddig jó, csak mire. Az elmúlt négy hónapot munkával... nem ünnepeltem, nem is töltöttem..., de hagyjuk, más káposzta (ahogy N. N. Á. mondotta volt). Lementem, az újságosok zárva voltak, újabban távolodom a Holdtól, egy másik irányban indultam, nem volt türelmem a villamost megvárni, bérletem nincs, ritkán utazom bármivel, kutyánk gyűjtőjegyét használom ilyenkor, lilás, ezüst csíkkal (nem a kutyánk). Ennél több szórakoztató itt nem lesz.

Ketten vannak, akik mintha összebeszéltek volna, így szólítanak. Egyiküknek írtam, még a kilencvenes évek dereka előtt, egy derekas felhívásra, működésem derékhadától nem túl távolian, egy Magyarországon játszódó bűnügyiregény-kezdetet, tetszett (ott), be is fúlt. Az írónak, ez esetben a kedves Tandori Úrnak, nem tetszett annyira az írás (most rettentő irodalmi beltitkokról lesz szó, máris látszik, ugyanakkor tényleg), könnyű szívvel vette hát, hogy mint "I-ső Fejezet"-et nem az ő projektjét (haha) folytattatják, s kitűnő kollégája tárhatta fel így a vidéki és nem vidéki magyar rendőrség mindenféléit, madarasan. A kedves Tandori Úr akkor még csak előrehaladott állapotban volt később "Vér és virághab" címmel megjelent könyve szereplőinek 8 és 1/2 éven át gyúrt, maznázott és vérfürdőzött történetével, épp ezért (vagy: ám) őket (Maury, Morny, az Anarchist Aristocrat stb.) használta egy 2004-ben játszódó történet szereplőiül (mely optimizmus a kedves Tandori Úr részéről), optimizmus, lévén hogy "a sz-tori", sic, Budapest határában játszódott, és NATO biztonsági erőkként érkeztek Mauryék etc., és az Anarchist Aristocrat egy katonai rendőrségi tábornok volt, vagy más ötről-a-hatra. Na. Ahogy mondani szokás. Ja, és volt már Bush sugárút, vagy Kennedy, mit tudom én, Clinton akkor nem volt homloktérben. És, el ne felejtsem, bombatölcsérek között jöttek a mérföldzabálóikkal, mert Budapest körül már harcok folytak.

Ukrajna határának viszonylag sima átlépéséhez kell: egy nagyon érvényes útlevél (az igazi arcberendezést hajszálpontosan tükröző, lehetőleg percekkel az átkelés előtt készült fotográfiával), jóféle (feltétlenül körpecsétes!!!) passzus valamilyen hivatalosnak látszó megbízásról, amire további billogot nyomdázhat az útlevelek szúrós szemű kezelője, jogosítvány, saját névre szóló forgalmi engedély, zöldkártya. Mindezek birtokában nagyjából nyugodt szívvel megközelíthető a határ, s a helyszínen már csak a remek íráskészségre van szükség, hiszen számos "deklaraciját" kell kitölteni. Aztán már csak nyolc kilométer Beregszász.

Ismerjük el, nehéz, már-már lehetetlen elfogulatlanul közelednünk ahhoz az írásműhöz, amely a klitorisz felfedezését választja tárgyául. Az olvasó a legjobb szándékkal is minimum hatásvadászatot orront, ellenőrzi a kiadót, a fordítót, a kiadvány külső jegyeit, belelapoz - nekem a legszárazabb szövegrésznél nyílt ki -, míg lassacskán oszlik a gyanúja, hogy valami ordas szemetet akarnak rásózni. Szó sincs róla, a könyv kecses, a kiadó megbízható, a fordítás kiváló.

Ezek pubi szurkolók voltak, akiket ma hajnalban a Sky News mutatott, angliai angolok, semmi etnikum, dologhoz illő életkor, a pubban ünnepelték a tényleg meglepő győzelmet, mármint hogy a Juventus nem nagyon szokott 2-0-ról kikapni az otthonában. Megint tanultunk valamit, pár pillanatra pubi szurkolóvá vedlett különben nem oly nagyon pubi-szurkolók.

Várom május 15-ét. Nem félrím, én tényleg május 15-ét várom, lehetne 16-a is, akkor kezdõdik a Giro d´Italia. Még sosem néztem igazán. Idén meg fogom. Az országúti kerékpárt a legtöbben unalmasnak tartják. A tájak érdekessége sincs meg. Egy jól megszervezett ösztöndíjjal, két lejm haknival végig lehet járni efféléket, vagy meg minek.

Az akkurátusan megszervezett népirtásra való emlékezéshez aligha szükséges napi aktualitás, mégis az itt következõ beszámoló a náci vészkorszakot túlélõk tanúságtételének videoszalagra rögzítésérõl valósággal tobzódik az aktualitásban. Lehet választani a Los Angeles-i Oscar-gála vagy az angyalföldi Viking-show között, példának okáért.

(Egy Kis Regény Pillanatnyi Vége)