Kacor király kálváriája: Emir Kusturicáról a Macska-jaj ürügyén

szerző
- turcsányi -
publikálva
1999/33. (08. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Emir mindig is a Narancs kedvencei közé tartozott, sokszor és meglehetősen bő terjedelemben foglalkoztunk viselt dolgaival. Vizsgálódásaink szempontjai meglehetősen szerteágazók, ám roppant szigorúak voltak. Közelítettünk már hozzá geopolitikailag éppúgy, mint érzelmi síkon, noha gyakran esett szó filmjeiről is. Nevéhez kapcsolható egy gyakorta és nem minden él nélkül idézett fordulatunk is, mely a "húzzon" szóval kezdődött. Nos, mára a napnál is világosabb: nem húzott, sőt. Íme itt van a honi mozikban újabb nekiveselkedése, mely a forgalmazás keresztségében a Macska-jaj címet kapta. Ennélfogva nincs más hátra, ismét a mozi felől kell nekiszaladnunk. Ha ez most sem megy érzelmek és geoizé nélkül, akkor már szinte biztos: csakis ő tehet mindenről.

Emir mindig is a Narancs kedvencei közé tartozott, sokszor és meglehetősen bő terjedelemben foglalkoztunk viselt dolgaival. Vizsgálódásaink szempontjai meglehetősen szerteágazók, ám roppant szigorúak voltak. Közelítettünk már hozzá geopolitikailag éppúgy, mint érzelmi síkon, noha gyakran esett szó filmjeiről is. Nevéhez kapcsolható egy gyakorta és nem minden él nélkül idézett fordulatunk is, mely a "húzzon" szóval kezdődött. Nos, mára a napnál is világosabb: nem húzott, sőt. Íme itt van a honi mozikban újabb nekiveselkedése, mely a forgalmazás keresztségében a Macska-jaj címet kapta. Ennélfogva nincs más hátra, ismét a mozi felől kell nekiszaladnunk. Ha ez most sem megy érzelmek és geoizé nélkül, akkor már szinte biztos: csakis ő tehet mindenről.

Film

Hol is kezdjük? Emlékszel Dolly Bellre? Hogy is ne emlékezhetne bárki is, hiszen nemrég ment a tévében. Ám mondandónk szempontjából nem a mai értékelése lenne igazán a mérvadó, csakhogy az nem sokban módosult az azóta szerzett tapasztalatok fényében, és ez a változatlanság a valójában érdekes. A darab 1981-ben készült, gyorsan és nem túl nagy zajjal el is érkezett hozzánk. Egy huszonhét éves ifjú rendező első megszólalása, jaj, de jó, hogy köztetek lehetek, aranyos vitézek, a mozi az valami csuda, lám, új filmeket adnak a régi vetítőkben, eztán az enyimeket is, meglátjátok, nemsokára leharapom mindenkinek a fejét. Masszív hangulatteremtő erő, sokak által fontosnak érzett, épp ezért rengetegszer (utána is) megfogalmazott kötődések, elsősorban a matéria irányában.

Akkoriban e tájon eléggé mindegy volt, hogy ki, csak jöjjön végre már. A hatvanas évek kelet-európai új hullámainak utolsó fodrai a hetvenes évek második felében végképp elülni tűntek, tán utolsóként a cseh partokon, leginkább a ´68-as ügyek folytatásaként felfogható ´69 és ´73 közé tehető generálpauzából ocsúdó ´74-76 közötti Menzel-darabok után, így érthető volt a várakozás. A habzás elhalásának pontos helyszínét azért volt szükséges megjelölnünk, mert pont ott és pont akkor igyekezett az ifjú Emir felvértezni magát a mára már túlságosan is ismert csatákra. Mint a második világháború utáni jugoszláv filmrendező nemzedékek számos jelentős protagonistája, ő is Prágában, a FAMU-n tanult, néhány olyan fickótól is, akik a hatvanas évek nagy dolgait csinálták, meg pár olyantól is, akik azokat tanították. Sőt jobbára ez utóbbiaktól, hiszen az igazi hősök nem jelentéktelen része katedra helyett útilaput, szilenciumot vagy alkoholmérgezést kapott a hatvannyolc hátán hatalomba hajózó hálás haramiáktól.

Nos, valójában

a hangulatfestés féktelen igénye,

mely összetéveszthetetlenül ott volt a Dollyban, az, amit leginkább a csehek számlájára írhatunk Kusturica pályáján, meg még azt, hogy - bár ez fölfogható a hangulatfogékonyság részének is - a nagy - filmben láttatni érdemes - dolgok legtöbbször dúsan terített asztalok mellett zajlanak. Hogy ő egészen másért tartja fontosnak a nevezett lakberendezési tárgyat, mint tanítói, csak később derült ki. Következő, immár számos nemzetközi babért bekaszáló dolgozata még úgy forgott súlyos húsok és borok fölött, hogy ez a nézőpontbéli különbözőség csak az étkezés formai elemeiben jelentkezett.

A papa szolgálati útra ment című filmben ugyanis elég nehezen eldönthető, hogy a történelem van-e elébb, mint a vacsora. Még mindig egy Dolly-féle privátmitológiában járunk, viszont a napi történelem már nemcsak a foga fehérjét mutogatja a dolgok velejárójaként, mint korábban, hanem bele is mar, legalábbis marna az asztalra felhordott javakba. A legátkosabb átkos ideje ez, Jugoszlávia éppen megvalósítja a Sztálin-mentes sztálinizmust, hovatovább haragban a népek tanítójával, a környező nyájak megvetésétől továbbhevített öntudattal (vö. láncos kutya), de igen csekély eltérésekkel. Ám ezen apró differenciák nagyon is fontosak K. számára. Az ő tálalásában ugyanis a jugoszláv modell némiképp szoftabbnak néz ki, mint az eredeti. Hősei nem feltétlenül az ötvenes évek nehezen letagadható tébolyába pusztulnak, de nem is nagyon pusztulnak, inkább csak rokkannak bele, hanem otthoni ügyeikbe. A kényszermunkáról először levelet írni lehet, aztán látogatót fogadni, végül hazatérni, de a hülye sógor, az eldobott szerető szemétkedéseivel már jóval nehezebb megbirkózni, ők ugyanúgy befújtak volna a Gestapónak, mint ezeknek, egy Kusturica-sci-fiben pedig nyilván rohannának az adóhatóságra.

Mindez 1984-ben elővezetve, nos, pont ez volt, amire a művelt világ vágyott. A szocializmus hallatlan kretenitása, mint szoftpornó háttérjelenség a lendületes balkániság megett. Elébb vicces s csak aztán (de akkor is megnyugtató távolságban) tragikus történet, pazar kiállításban. Pro-euro hazugság, nálunk is sokan próbálkoztak ilyesmivel.

Szóval a csehek azt mondták, hogy minden másodlagos, a lényeg, hogy melyik vadásztársaság dolgozói készítsék a vaddisznólakomát, mert ha ezek és nem azok, akkor jóval több lesz benne a sáfrány. Magyarán vannak dolgok, melyekre nem hat semmiféle külső erő, s bár ezek szabad szemmel alig észrevehetők, viszont még magát az emberiséget is, nemhogy bárminő kurzusokat, vidáman túlélik. K. ebből annyit vett észre, amennyit észrevett, vagyis meglátott. Ez persze nem kevés, de valójában nem is sok, semmi. A knédli, konkrétan. Állítjuk mi is, hogy a knédlit észrevenni persze nem kis dolog, sőt majdnem minden, de mégis.

Persze nemcsak az ezen észrevétel felett érzett kitörő öröm növesztette égig K. knédlijét, hanem az a masszív - és legtöbbször vitatott - identitástudat is, mely neki úgyszólván védjegyévé lett eztán. Arról van szó, hogy Emir népe másként áll a földi örömökhöz, mint a régió - mondjuk úgy - nyugatabbi része.

Nagyobb kanállal esznek,

de inkább kézzel, erősebb italokat isznak, hangosabban röhögnek, előbb ütnek, még előbb szúrnak, és sietve távoznak, ha éppen ordas nagy kúrásba keveredtek. Hát igen, íme a konyhakész Balkán-mítosz, még melegíteni se kell, termelése régóta (napjainkban már-már végletesen felerősödve), nyilvánvalóan valami, például megalapozott feltárási szándék helyett, leginkább iparszerűen folyik. E folyamat egyik jelentős építésvezetője a mi emberünk, s mint a többiek, ő is csak a kor parancsára hivatkozik.

Hogy mennyire lehet ezt másként is, nyilván elégséges Andricra hivatkozunk. Ez annyira kézenfekvő, hogy el is hagytuk volna, ha nem épp E. K. hozza szóba, noha nem is eshetett volna másként. Megkerülhetetlen, dixit. Ám mégis mindenki ezen igyekszik. Mert az a legrosszabb szöveg, hogy odáig már úgyse juthat senki, pláne távolabb álló. Emir nem is túl távol álló alak, sőt maga szerint ellenkezőleg, hagyjuk. Belekavarna történetünk linearitásába, amit amúgy is nagyvonalúan vagyunk kénytelenek, önhibánkból, kezelni. Rögtön el is hagyunk pár, persze zömmel tévés darabot, mondjuk, mert itthon eléggé ismeretlenek maradtak.

Szóval a forma, a húsos vájdling felfedezése logikus következményekkel járt. Eljött a Cigányok ideje, úgy is, mint lehetséges lépcsőfok. Komolyan mondom: tudja fene, melyik irányba. Lefelé? Fölfelé? E ponton aligha eldönthető, pláne, ha a rossz irányba mutató későbbi jeleket csak időlegesnek tekintjük, vagy ballépésnek. Mondjuk magyar időszámítás szerint Kusturica még mindig fiatal rendezőnek számít.

Mert kik azok kerek e világon, akik még gyorsabban tépnek, akik még vastagabban élnek-halnak? Még szép, a romák.

Szépek és bolondok

Ez a Cigányok ideje táján még akár revelációnak is tűnhetett, de mára itt van ez az ismétlő gyakorlat, a Macska-jaj, és az Undergroundon is túl vagyunk, úgyhogy most már elég nehéz nekünk. Például megőrizni az elfogulatlanságunkat. Mindezzel együtt annyiban, azt hiszem, maradhatunk, hogy a Cigányok idejével Emir Kusturica filmcsinálási metódusának férfikorába lépett. Immár az eszközhasználó ember tökéletes mintapéldánya. Tudományának magabiztos birtoklója és lendületes gyakorlója.

E lendület lehet, hogy még csupán csak a kényes és másvilági ízlésnek sok, de a darabot feltétlenül elviszi. Talán csak az Underground felől nézve fedezhető fel, hogy ez sem szólt semmiről. Ami persze önmagában kutya fülit lenne baj. A merő formalizmus is lehet csodákra képes, mutathat messze túl önmagán. Kelet-Európa filmcsinálása, filmművészete eddig úgyszólván futószalagon szállította ilyesmire a példákat. Ha nem lenne oly távoli, Jancsóra hivatkoznék legszívesebben, már akkor túl volt mindenen, amikor dolgai látszólag a csupasz forma táján táncoltak, daloltak. Igaz, hogy ez csak később derült ki, de akkor viszont csont nélkül, úgy lépett kacagva előre, hogy alig is szabadult kedves formáitól. Ez persze egy konkrét csoda, de messze nem egyedülvaló.

Ám hogy K. formái mennyire nem fedik le azt, amit szándékai deklarálnak, az épp a Cigányok nyomában látszott körvonalazódni. Ugyanis Andric következett volna, merek, mit férfi merhet, ki többet mer, nem ember (állítólag Macbeth is asztal, pontosan a levesbödön mellett mondotta ezt az okosságot), a Híd a Drinán. Nem következett, K. egészen Amerikáig futott előle, hogy sokak rosszallásától sújtva elkészítse az Arizonai álmodozókat. Még ilyet! Micsoda gyalázat! Amikor a haza vérzik, legjobbjai eblábolnak világtalan világig - bömbölt a kórus, nem is hatástalanul, hülyeségeket, szavamra. Olyasmit kértek rajta számon, amit finoman szólva is túlzás, amit csak önmagán kérhet számon az ember.

Nem lenne túlságosan komoly dolog Emir Kusturica filmjei közül legjobbat választani, de igenis létezik számos olyan, műtörténeti és műelemzési alapvetésekben lefektetett szempont, mely eme őszintén és inkább önzetlenül, mint önzőn (és ha, na és) szabad szellemű és kezű alkotást favorizálhatná. Bár ezen szempontok mindenkori alkalmazhatóságában legkevésbé maga az érintett hitt. Ez talán számít? Ugyan mit kezdjünk mindazzal, amiben ő hitt?

Hogy ő az utolsó jugoszláv? És ezt pont nekünk mondja, akik a telefonkönyvben is a Kiseket olvassuk? A mi bajunk. Ám a nagyobb, sokkal nagyobb bajunk, az éppen Kusturica baja. Magunknak köszönhetünk mindent, bár ezen állítás immár csak mozifigyelői, -nézői önmagunkra vonatkozik.

Alighanem az a legnagyobb gáz, hogy ez az Emir nem nagyon gondolt soha semmit, vagyis gondolt ő rengeteg mindent, de egyik sem volt kizárólag övé. Ettől még mindig lehetne akár a világ legnagyobb filmrendezője, ha nem is az (bár valószínű, nem is lesz).

Szerzett gondolathalmazának rendszerbe foglalhatatlan volta az Underground alkalmával vált nagy biztonsággal valószínűsíthetővé, hovatovább talán önmaga számára is gyaníthatóvá. Nyilván nem a felismerés, önnön hihetetlen spirituális sebezhetőségének napi kínjai késztették arra, hogy ezt a meccset is feladja, alighanem csupán a feladat nagysága. Meglehet, egyszerűen csak túl nagy zakót választott, lógott rajta, mint az aranycsapaton a dinamógatya.

A Balkán

múlt fél évszázadának legendákon és mítoszokon, harsány, ám tétova érzeteken táncoló freskójának megfestése talán nem is lehetséges pillanatnyilag a világ rendelkezésére álló filmes eszközökkel, melyeknek többségével Kusturica - nota bene - bír bizonnyal, semmi kétség; de ha tényleg mindene naprakész lett volna is, akkor is, hol lett volna az őrült vállaláshoz képest, voltaképpen nem is tudhatjuk.

Persze a filmművészetet a grandiózus kudarcok is lökték már előre néhanapján. Sőt nem is feltétlenül a tett elkövetőjének fészkében keltek ki vad hattyúkként a struccnyi kacsatojások. Ilyesmire most mégsem nagyon számíthatunk.

K.-t az Undergroundban maguk alá temették álmai és eszközei. Három óra merő modor, ami csak korlátozott ideig élvezetes, sejthetően őszinte hívei számára is. A huszonkettes tökéletes csapdája ez, nyilvánvaló, hiszen hazudik, aki azt mondja, hogy ebből kevesebb több lett volna. Az Underground három órája a minimálprogram maga, több valószínűleg több lett volna, de hát ennyit sem bírt, maga az alkotó sem, elviselni.

A világ sem tudott vele, mint ahogy alapvetően az egész balkánisággal sem, mit kezdeni, odalöktek egy pálmát, kínjukban aranyat, aztán mosták kezeiket. A vadabbik fél világ még az arizonai hörgésből sem bírt kijönni általa, és az sem vigasz senki számára, hogy ők jártak messzebb a valóságtól. Ami van, az egy rusnya, rőt, ám nagyon is izgató paca egy közepesen vérfagylaló festményen, mit a világ addig szeretve nézett, és bámul mindétig, ha csakis jobb híján. Egy torz akkord az isteni szimfóniában, nem is az első és nem is a legfelejthetetlenebb, de hat még egy ideig.

E hatás gyümölcseit élvezhetjük például Emír Kusturica nálunk most bemutatott Macska-jaj című filmje nézésekor is. Mert az Underground nemcsak hogy maga alá temette Kusturicát, de kis híján agyon is nyomta. Majdnem.

A sérült ló kikászálódott a belgrádi állatkert romjai alól, leporolta kicsit magát, büszkén pillantott tátongó sebeire, vérvörös horzsolásaira, aztán sebesen lelépett a kinéző kegyelemlövés elől. Emir Kusturica visszamenekült hű romáihoz és bevált formáihoz. A Macska-jajban megint veszettül kavarnak a karakteres baltaarcúak, zajlik a vad élet, fakadnak, áradnak, de soha ki nem apadnak a tényleg csak imádható mozicigányok, a terjedelem sem vészes, élvezhető keringő, de dáridójuk, menjen bár megint patakvérre, ott van a magasban, a seholban. A hajcihő nem a lényeget fedi el, hanem a semmit. Hogy ez baj-e vagy sem, pillanatnyilag ugyancsak nem eldönthető, hiszen lehet, hogy a hajcihő maga a lényeg. Csak ezt még be kell bizonyítani, és ehhez kevés a Macska-jaj.

Emir Kusturica voltaképpen szerencsésnek mondható, újra egy nullás kilométerkőhöz érkezett. Nem zárható ki ugyanis, hogy a formákban van a macska eltemetve, igaz, meglepő lenne. Neki mára, úgy tűnik, csak a formái maradtak, kopott fényű, bár nem értéktelen kincsek. Meglátjuk, mire megy velük.

- turcsányi -

szerző
- turcsányi -
publikálva
1999/33. (08. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...