Jó az álmodozás
Amikor 1992 tavaszán megérkezett a "Selye-hagyaték", amit negyvenkét kamion szállított a hamburgi kikötőből Szentesre, úgy tűnt, fölösleges volt minden aggodalom. A Selye-Szabó Alapítványt képviselő Ferró Eszter (Szabó professzor testvére, aki a Vajdaságból települt át Szentesre a nemes cél érdekében) kijelentette, az önkormányzat azzal, hogy biztosította számukra a volt megyeháza épületét az eljövendő könyvtár számára, valamint az egykori Esze Tamás laktanyát ideiglenes raktározási célokra, megtette azt, amit tennie kellett, és innentől kezdve minden költség az alapítványt terheli. A rendezetlen tulajdonviszony ellenére megkezdődött a volt megyeháza felújítása és ezzel együtt a szentesi álmodozások kora, mivel mégiscsak több száz milliós beruházásról, Európa második legnagyobb könyvtárának megnyitásáról volt szó. Ferró Eszter nyilatkozataiban még ennél is továbbment, amikor arról beszélt, hogy ha a Harvard egy alapítványi könyvtárból nőtte ki magát, akkor miért ne lehetne Szentesen is világhírű egyetem? A laktanya területén például felépülhetne az egyetemi lakónegyed, a cechet meg úgyis a Selye-Szabó Alapítvány állja. Éppen csak azt nem mondta, hogy hamarosan még a helyi Zöld Takony kocsma előtt is Nobel-díj-várományos diákok bringái parkolnak. A lényeg azonban, hogy a fantasztikus ígéretek hatásosnak bizonyultak, még Göncz Árpád és Antall József is gratulált Rébeli Szabó polgármesternek, sőt kormányhatározat született, amelynek értelmében a város tulajdonába került a volt megyeháza és a laktanya is. Igaz, azzal a kikötéssel, hogy az ingatlanok hasznosítása kizárólag kulturális tevékenységre (értsd: a Selye-Szabó Alapítvány tevékenysége) korlátozódhat.
Voltaképpen ez a kormányhatározat tette lehetővé, hogy 1993 tavaszán megállapodás szülessen a szentesi önkormányzat és a Selye-Szabó Alapítvány között, és ezzel hivatalosan is rögzítsék a merész álmokat. A megállapodás értelmében az önkormányzat vállalta, hogy határozatlan időre használatba adja a volt megyeházát és az Esze Tamás laktanyát, az ingatlanokban működő földhivatalt, megyei levéltárat, valamint a fitness- és vegaklubot elköltözteti, viszont az alapítványnak semmiféle támogatást nem ad. A megállapodásban szerepel az is, hogy "az alapítvány könyvtára egy Harvard-típusú (sic!) egyetem magját képezheti", hogy a használatba vett ingatlanokat az alapítvány "jó gazda módjára tartja fenn, vállalja a működtetés költségeit, a vagyonőrzést és az állagmegóvást". Külön pontban még azt is rögzítették, hogy a könyvek a "jugoszláviai eseményeket követően" is Szentesen maradnak.
A megállapodás valahogy csak puszta formalitásnak tűnt, mivel akkor már működött valamiféle könytárkezdemény, a hatásos elnevezésű Bibliotheca Universalis. A régi megyeháza épületének néhány felújított termét Göncz Árpád avatta föl, az intézmény igazgatója Ferró József, Ferró Eszter férje lett. Igaz, a több száz tonnányi könyv és folyóirat túlnyomó része továbbra is a laktanya legénységi étkezdéjében maradt, az ünnepélyesen fölavatott néhány teremben ugyanis még a töredék töredékét is bajosan lehetett volna elhelyezni, viszont sokan gondolhatták úgy, elkezdődött valami. A projekttel kapcsolatban voltak bizonyos aggasztó jelek is - Ferró Eszter már 1992 augusztusában arról panaszkodott, hogy "polcokat kéne megrendelni, de ez hárommillió forintba kerül"; egy 1993 januárjában megjelent cikk szerint a "dobozokat megdézsmálják, mivel a laktanyát nem őrzi senki" -, de ezek csupán apró malőröknek, a nagyszabású vállalkozás gyermekbetegségeinek tűntek.
Mennyivel jobb volt elhinni, hogy hamarosan csoda történik: tervek készültek, hogyan nézzen majd ki a szentesi Harvard, egy építész például a Louvre bejáratához hasonló üvegpiramist álmodott a megyeháza udvarára.
Biliben a kéz
A megállapodást követően a megyeháza épületéből határidőre elköltözött a fitness- és vegaklub meg a földhivatal, az alapítvány pedig megígérte, hogy 1996-ra minden nagyon szép és minden nagyon jó lesz, noha ez tettekben nem nyilvánult meg. A könyvtárral és egyetemalapítással kapcsolatos kételyek csak az 1994-es önkormányzati választások után fogalmazódtak meg, amikor a korábbi kételkedők, az addig ellenzékben lévő MSZP-s és SZDSZ-es jelöltek kerültek a város élére. A megállapodás azonban továbbra is érvényben maradt, az első komolyabb problémát az okozta, hogy a megyei levéltár illetékesei kijelentették, csak akkor hajlandók határidőre, 1995. július elsején elköltözni, ha Szentes fel tud ajánlani számukra egy levéltári célokra alkalmas épületet.
Nem tudott, de valószínűleg nem is akart, miután az új polgármester, Szibrik Imre (MSZP) 1995 februárjában kijelentette, hogy a levéltár nyugodtan maradhat, mivel "kiköltöztetésének alapját az képezte, hogy a Selye-Szabó Alapítvány rendelkezik olyan anyagi forrással, amely garantálja a könyvtár teljes berendezését, ehelyett azonban milliós nagyságrendű közüzemi díjtartozást halmoztak fel 1993 óta, így megkérdőjelezhető, honnan lesz pénzük a felújításra". A polgármester még olyan stikliket is megemlített, hogy az alapítvány a "levéltár villanyóráját használta", Ferró Eszter azonban biztosított mindenkit, fizetnek, mint katonatiszt, és az álom 1996-ban valóra válik.
1995 júniusában, Göncz Árpád szentesi látogatásakor a városba érkezett Szabó Sándor is, aki közölte a köztársasági elnökkel és a polgármesterrel, hogy "két jelentős pénzszerző akciója kudarcba fulladt", de szeptemberig rendezik a tartozásokat. Augusztusban Szabó professzor ismét tárgyalt Szibrik polgármesterrel, és ígéretet tett arra, hogy december 31-ig fizetnek.
Nem fizettek. Sem akkor, sem később. 1996 februárjában Szabó Sándor egy pesti ügyvédet bízott meg, hogy tárgyaljon az alapítvány nevében, majd júliusban ismét ő tárgyalt a szentesi polgármesterrel, további türelmet kérve. Ezt követően már csak egy fax érkezett az önkormányzathoz, melyben az állt: "Sajnálatos módon meghiúsult az a várakozás, amely szerint 1996. VIII. 31. napjáig a tartozást rendezni tudjuk", 1996 szeptemberében pedig a Ferró család elköltözött Szentesről. Úgy tudják, "valahova Veszprém környékére".
Senki többet
Ferróék eltűnésével már a legnaivabbak sem gondolhatták, hogy valaha is egyetemi város lesz Szentesből. Szabó professzor személyesen vagy jogi képviselője útján ugyan továbbra is időt kért, és megígérte, hogy hamarosan rendezik a tartozást, de továbbra sem történt semmi. Az önkormányzat a megyei ügyészségen kezdeményezte az alapítvány felszámolását, de a laktanyában évek óta tárolt könyv- és folyóirat-rengeteg sorsa akkor dőlt el véglegesen, amikor a megyeháza felújítását végző cég, a Muréna Kft. beperelte az alapítványt, mivel nem fizették ki vállalkozói díjukat, ami a kamatokkal együtt akkor már több mint negyvenmillió forint volt. A Muréna Kft. a szentesi önkormányzatot - mint az épület tulajdonosát - szintén beperelte, de az ítélet kimondta, csak az alapítvány (amit a tárgyaláson senki sem képviselt) követett el jogsértést, és kötelezték arra, térítse meg a vállalkozói díjat. Mivel erre két évig nem került sor, a Muréna Kft. kérte a bírósági végrehajtást, és mivel az alapítványnak más tulajdona nem volt, a laktanyában tárolt több száz tonnányi könyv került kalapács alá idén június 8-án. Az árverésen kizárólag hulladékhasznosítással foglalkozó vállalkozók vettek részt, a kikiáltási ár 3,6 millió forintról indult lefelé. Az egész cuccot végül 2,1 millióért vásárolta meg egy, a nyilvánosságot nem vállaló cég, amelyik kötelezte magát arra is, hogy harminc napon belül elszállítja a laktanyából a töménytelen mennyiségű könyvet. Nem titok: a papírgyárba.
Mire volt ez jó?
Talán soha nem derül ki, miért volt szükség erre az egész cirkuszra. Ha valóban komolynak tekintjük a Selye-Szabó Alapítvány szándékát, teljesen érthetetlen, hogyan lehettek annyira naivak, hogy azt képzeljék, elég egy magyar kisvárosba szállítani több mint negyven kamionnyi angol nyelvű szakirodalmat, és onnantól kezdve pénz nélkül is minden megy magától. Érthetetlen az is, hogy hét év alatt nem találtak senkit, aki bebizonyította volna, hogy a Szentesre szállított anyag valóban felbecsülhetetlen érték, "Európa második legnagyobb könyvtára", de az is érthetetlen, hogy a helyi önkormányzat miért bízott meg vakon az alapítvány képviselőiben, és miért nem fordult valamilyen független szakmai fórumhoz azzal, hogy "tessék mondani, valójában mennyit ér ez a könyvtár?" Vannak, akik úgy gondolják, valamiféle "buliról" lehetett szó, de ezzel kapcsolatban semmi bizonyosat nem lehet állítani. Ha nagyon cinikusak akarunk lenni, legfeljebb azt mondhatjuk, a hétéves huzavonát követően a szentesi önkormányzat járt jól, mivel az alapítvány megjelenésének köszönheti, hogy hozzájutott két olyan ingatlanhoz, amit különben nem biztos, hogy megkapott volna.
Igaz, ez a végeredmény úgy jöhetett csak létre, hogy éveken át hülyét csináltak egy különben tiszteletre méltó alföldi kisvárosból.
Legát Tibor