Oly nyilvánvaló, szinte leírni is fölösleges: még a legbevezetettebb lapok is támogatóik jóindulatának vannak kitéve. Támogató pedig akadt ugyan az elmúlt évtizedben, de azért nem annyira sok. Bankok, biztosítók, egyetemek, megyei és megyeszékhelyi önkormányzatok, alapítványok, elvétve magánszemélyek. Olvasók helyett támogatóik kegyeiért versenyeznek a lapok, de az esetek jó részében ez sem igazi verseny: önkormányzatok inkább csak helyi - és inkább több évtizedes múlttal bíró, mint új - folyóiratokat támogatnak, máshová valókat nem, az egyetemek logikus módon a campuson belülieket, s a biztosítóknak, bankoknak is megvan a maguk egy-két kiválasztottja. A nagy lapkiadó vállalatok közül egyedül a HVG Rt. és a Népszabadság Rt. tart el egy-egy értelmiségi folyóiratot (a 2000-t, illetve a Kritikát), a többieknek ez nemcsak nem bolt, de szívügy sem. Ily módon az alapítványi kuratóriumok tárgyalóterme a konkurenciaharc fő terepe, legfontosabb módja pedig a személyes kapcsolatok ápolása és a pályázatírás. Leginkább négy alapítványtól eshet le valami, a Szabad Sajtó Alapítványtól és a József Attila Alapítványtól évi tíz-egynéhány millió forint, ennek több mint tízszerese a Nemzeti Kulturális Alap(program)tól és a Soros Alapítványtól.
Lényegében befulladt
Nem véletlen, hogy a hazai folyóiratszcéna új aranykora éppen 1988-89 körül, a politikai változásokkal párhuzamosan kezdődött. Mire közös élménnyé válhatott a publikációs szabadság, már legalább két évtizede próbált kitörni a szellem a palackból.
1968-69-ben Horgas Béla és Levendel Júlia Eszmélet címmel szervezett lapot. A próbaszám a Magvető érintésével nyomdába került, de a gépeket leállították, a lap (második) nyilvános bemutatkozóestjét betiltották, s miután a vajdasági Új Symposion szolidaritásból felajánlott nekik egy rovatot, az első kéziratadagot lekapcsolták a határon (az Eszmélet-körről bővebben: Leveles könyv, Liget könyvek, 1990; egyébként nem ebből lett a 41. számánál járó, Eszmélet című, elméleti politikai és ismeretterjesztő folyóirat).
Ha nem ment legálisan, beindult szűkebb körben, illegálisan: 1973-ban Szét-folyóirat címmel álmodtak lapot neoavantgárd értelmiségiek, amire a titkosszolgálat is nagyon kíváncsi volt. Az ügynöki jelentésekben Erdély Miklós, Bálint István és Beke László neve bukkan fel többek között, meg az értékelés: "A megjelent versek szubjektív lírai vonatkozásokat fejeztek ki (...) a Szét-folyóirat bizonyos fokú politikai veszélyességet rejt magában (...) túlbecsülték a kiadvány szerkesztésére vállalkozók számát. A valóságban szétküldött első 5 pld közül 2-3 nyomán készült új szám. Ezzel a szerkesztés munkája lényegében befulladt." (Bővebben a www.c3.hu/collection/tilos/ címen.)
Ha nem ment szamizdatban, ment, már ameddig, a KISZ égisze alatt, cenzúrával cicázva, a kvázinépfrontos Mozgó Világban, mely 1975-től kéthavonta, 1980-tól havonta feszegette a határokat, mígnem 1983-ban Kulin Ferenc kirúgott főszerkesztővel együtt a teljes gárda fölállt. Az, hogy P. Szűcs Julianna vállalta a Mozgó életben tartását, máig érzékelhetően stigmatizálta a lapot.
Egy sajtómunkást el lehetett csapni, az önálló folyóirat igényét nem. A Mozgó einstandja után (miként a Kukorelly-Garaczi-Németh G. belső hármas a Magyar Lettre Internationale idén tavaszi számában meséli) szeretett volna megszületni a ´84-es Kijárat. Élőestjeik elindítása után négy évvel kapott folyóirat-engedélyt a József Attila Kör, ekkor A Lap címmel, közös fedél alatt megjelenhetett négy műhely terméke: ´84-es Kijárat (szerk.: Györe B., Kukorelly E., Márton L., Németh G.), Dolog és Szellem (Bertha Z., Csengey D., Elek I., Márton Gy.), Polisz (Turcsány P., Földényi F. L., Erdei J., Csapody M.; ma is létezik), Új Hölgyfutár (Garaczi L., Szilágyi Á., Szkárosi E.). Utóbbi, akárcsak a ´84-es Kijárat, színpadi revükkel startolt, később, az 1991-es Rém-szám Bernáthy-féle címlapján "meggyalázott" koronás címer miatt Torgyán József ráküldte az ügyészséget.
Miközben a 80-as évek derekának fiatal felnőtt nemzedéke irányzatos lapot gründolt volna, a részben szellemi elődeiknek is tekinthető idősebb urbánusok az 1946-48 között élt, majd Lukács György támadása nyomán betiltott, legendás Újhold feltámasztásával próbálkoztak: a 40. évfordulón, 1986-ban Lakatos István, Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes - belemenvén Petri kicenzúráztatásának kompromisszumába - útra bocsáthatta az Újhold-évkönyvek sorát (Magvető).
A forradalom 30. évfordulója miatt elég hektikus 1986-os évben nyomták ki a Hazafias Népfront védőernyője alatt, majd zúzták be ugyanennek dacára a Horgas-Levendel házaspár újabb kezdeményezését, a Liget legelső számát is (részletek a Leveles könyvben).
Nagyjából ilyen előzmények után rajtoltak a rendszerváltó évek első legális kulturális fórumai. 1988-ban végre zöld utat kapott a Hitel irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat, amelyért annyit rágta Aczél fülét Illyés Gyula, majd Pozsgay Imréét Csoóri Sándor; ismét, immár elevenen megszülethetett az irodalmat és ökológiát egymásba oltó Liget; s 44 évi álom után Kőbányai János és Vermes György csókjára felébredt a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat, amelyet 1911-44 között vitt a nemrég elhunyt Patai József.
Művelt közönség számára
Mintha a nagy elődök az évfordulót kihasználva üzentek volna utódaiknak, úgy hatott a Szépirodalmi által 1988-ban kiadott kétkötetes válogatás az 1908-ban, tehát akkor épp 80 éve született Nyugat kispublicisztikáiból. "Ez a könyv csak a művelt közönség számára készült" - vette át az anyagot válogató Kenyeres Zoltán Babits Mihály szavait, melyekkel Dante-fordításának olvasóit figyelmeztette jó előre. A szellemi izgalmakra vágyó, művelt közeg feltételezése is hozzájárulhatott az 1988-89 körüli pezsgéshez, de még inkább az, hogy a betűvetők társadalmát már nagyon birizgálta valami belülről. El akarták mondani, meg akarták mutatni végre akkor és úgy és azokkal együtt, amikor, ahogy és akikkel jólesett. Átszakadt a gát.
1989-ben indult a Budapesti Könyvszemle (Buksz, Books), a 3. Part, a Hiány, a Holmi, a 2000, a Nappali Ház, a Szombat (továbbá kéthetilapként a Magyar Narancs és a rendszertelen szamizdatból hetilapos kitérővel havilappá lassult Beszélő), 1990-ben az Árgus, az Európai Utas, az Orpheus, a Pompeji, a Replika, a Thalassa, 1991-ben az Amaro Drom, a Café Babel, az Ezredvég, a Magyar Lettre és a Magyar Napló.
A bevezetett folyóiratoknak (Alföld, Jelenlét, Kortárs, Kritika, Nagyvilág, Tiszatáj, Új Írás, Valóság stb.) hirtelen fel lett adva a lecke tartalmilag, formailag és gazdaságilag egyaránt. Most, tíz évvel később az látszik, hogy függetlenül attól, fel tudták-e venni a versenyt az újak frissességével vagy sem, "társadalmi beágyazottságuk" jóvoltából a régiek közül kevesebben dobták be a törülközőt, mint a bizonyára nem teljes létszámban felsorolt újak: ezeknek nem volt idejük intézményesülni, beágyazódni. Vagy csak kifulladt a szufla, szakadt a társaság, a régieket meg vitte tovább a megszokás.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy régi = rossz és öreg, új = jó és fiatal, csak azt: örvendetes, hogy lettek újak (bármilyen korú emberek rakták is össze őket), és szép, hogy mások lettek, mint a régiek. Egy új szerkesztői generáció egészséges módon teremthetett terepet magának és író kortársainak. A vonzó nevek - Magyarország kicsiny voltára rámutató - körforgása ellenére tetten lehetett érni eltérő szerkesztői koncepciókat. Minden szempontból hasznos, hogy több irányból késztették írásra a szerzőket. Ki tudja, mi minden nem születik meg, ha nincs a sok, presztízzsel bíró publikációs fórum, inspiráló témafelvetés, nógató telefon (csak kapásból: Esterházy elefántcsonttornyai a Hitelben Csoóri "zsidózásáig", Parti Nagy brutáliái a Magyar Naplóban, Nádas Sascha Anderson-esszéje a Nappali Házban stb.). Legyezgethette ez a szerzők hiúságát, mind többen megpróbálhattak megélni az írásból (habár máig nem mindig és nem mindenhonnan kapnak honort). Mindenki jól járt azzal, hogy a lapok ráéreztek a tematikus szerkesztésmód vonzerejére (ismét kapásból: az Árgus Erdély Miklós-anyagai, a Café Babel egy-egy fogalom köré épített számai, a Beszélő Beszélő évei, a Múlt és Jövő holocaust-, francia, német vagy 1848-as összeállításai, a Nappali Ház Berlinje, az Orpheus Nemes Nagy-, Orpheus-, Szentkuthy-, legutóbb Hajas-száma stb.), meglátták a betöltendő réseket (ahogy például az Átváltozások talál magyarra fordítandót a Nagyvilágon kívül), s vállalták a konkurencia szerepét (ahogy például a Rubicon feljött a História mellé), adott esetben a szellemi párharcot. És némelyikre még ránézni is élvezet volt.
Üdítő eleganciát mutatott a nyugatot és keletet, közéletet és irodalmat lazán egymás mellé terelő 2000 külseje, polgári volt, még mielőtt ezt a szót mások lejáratták. Az aktuálpolitika fölé emelkedő, már-már arisztokratikusan kifinomult Nappali Ház elsőként nyújtotta ugyanazt a szemnek, mint a szellemnek, s folyóirat-tervezési divatot teremtett a szöveg közé tördelt lábjegyzeteivel, színes címlapjaival. A Magyar Lettre magától értetődő módon helyezte nemzetközi kontextusba a magyar szerzőt, ami az olvasót is büszkeséggel tölthette el. A Buksz nagyon alapos feladatnak tekintette a kritikaírást, s angol nyelvű verziójával próbálta átugrani a határokat. A Replika a régi szociológus establishment elleni radikális fellépés után kezdte körüljárni a társadalomtudomány posztmodern témáit. A Szombat kiteregette a zsidóság belső konfliktusait, a Múlt és Jövő megszállott tudatossággal látott hozzá a címével jelzett programhoz, ismereteket terjesztve, kapcsolatokat kutatva. A Holmi mintha születése pillanatától azt sugallta volna, hogy az antik görög bagoly és a Bessenyei György-idézet keretezte, barna borítóban az érték és mérték etalonjának számító Nyugat reinkarnálódott.
A Holmi tiszteletet érdemlő komolyságához képest hihetetlenül irritálóan hatott a tavaly őszi bejelentés, hogy a TV 2 és Vinkó József cége, a Wellcome éppen Nyugat névvel indítana folyóiratot. A fizetett közleményben is publikált tervekből egy havonta jelentkező tévéműsor valósult meg, a papírverzió az emberi és anyagi háttér bizonytalanságai miatt egyelőre áll. Talán jobb is így.
Túl sok a folyóirat
A 90-es évek közepére némileg lassult a folyóirat-alapítási láz, egyesek eltűntek a színről (a szociálliberális Hiány, a 3. Part "teljességügyi értesítő", a kényszerűen internetre költözött Filmkultúra), ám újak is születtek (egymást követő szépírónemzedékeket hozott fel a Törökfürdő és a Sárkányfű, markáns pályatársat kapott a Balkon képében az Új Művészet, az Ellenfény és a Jump révén a Színház, a Filmkultúra helyére lépett a Metropolis, művészet és közélet "kisebbségszellemű" megközelítésére vállalkozott az időközben megszűnt Cigányfúró stb.). A lapok gyakorlatilag ugyanazokkal a gondokkal küszködtek, legfeljebb néhány ezerben mérhető olvasótáboruk vidéki szeletét nehezen érték el a nem rájuk szabott postai terjesztés és a vidéki könyvesbolthálózat betegeskedése miatt, sóherségből erényt kovácsoló, összevont számokkal próbáltak előre menekülni, szorongva várták a sorsdöntő kuratóriumi üléseket.
Ebben a helyzetben kisebbfajta bombaként robbantak a Holmi egyik szerkesztője, Radnóti Sándor brutálisan őszinte szavai a Népszabadságban: "Noha rendkívül örültem az 1989 utáni csodálatos folyóirat-szaporításnak, ma már aggályosnak látom a helyzetet, túl sok a folyóirat, s ezzel elvész a rostálás lehetősége." Az ingyenes kereszthirdetésekben megnyilvánuló szolidaritásnak a minőség jelszavával történő felmondására fölháborodottan reagált Babarczy Eszter (Nappali Ház, 1994/1). Az értékek pluralitása mellett kiállva, tisztelettel, de határozottan elutasította azt, amit Radnóti szavaiból kiolvasni vélt, hogy egyetlen lap (jelen esetben a Holmi) közlési politikája volna a minőség abszolút mércéje.
Ott, ahol gyakorlatilag szinte mindenki ugyanabból a - másik döntéseire nem is olyan titokban figyelő - két pénzforrásból csinál lapot, a vita, hogy túl sok-e a folyóirat, és hogy ez a színvonal káros hígulását eredményezi-e, messze nemcsak esztétikai vagy elvi jelentőségű, hanem a szó szoros értelmében egzisztenciális.
A Beszélő legfrissebb számában Babarczy Eszter riporterként közvetítette Soros György véleményét a mecenatúráról: "Szerintem állandóan csökkenteni kell a támogatást, hogy mások is egyre fokozottabban kivegyék a részüket. A folyóiratoknak ki kell alakítaniuk egy támogató gárdát. (...) És még mindig túl sok van belőlük. Ez is egy szándékolatlan mellékhatás: ha lapkiadásra ad pénzt az ember, túl sok lesz belőlük. Úgyhogy állandóan szorítani kell őket. (...) Nem akarom fenntartani ezt a rendszert, nem akarok független társadalmat arra alapítani, hogy függésben vannak tőlem. (...) A kultúrát persze támogatni kell. De ahhoz, hogy a kultúra támogatása fenntartható legyen, még sok mindennek el kell pusztulnia, különösen a folyóiratpiacon."
Zimonyi Zoltán, az Orpheus szerkesztője szerint a pénzosztóknak annak tudatában kell dönteniük, hogy - miként napilapok mellett szükség van hetilapokra - a havilapok mellett is életben maradhassanak negyedévi folyóiratok.
Soros nem árul zsákbamacskát, alapítványa a zárt társadalom híveinek örvendezésétől kísérve, 2010-ben megszűnik. Hogy a klientúra szokja a fogyókúrát, 2000-től a jelenlegi, évi 3 milliárd forintos költségvetés feléből gazdálkodik majd az alapítvány, amiből súlypontáthelyezések következnek. A hátralevő idő, ami alatt a folyóiratoknak (is) saját lábra kell állniuk, és/vagy más eltartókat kell találniuk, mert különben lezárt katalóguscédulává sárgulnak, épp annyi, mint amennyi a pezsgés kezdete óta eltelt.
Mi történhet? Azt nehéz elképzelni, hogy kulturális jellegű, értelmiségi rétegigényt kielégítő folyóirat a közeljövőben támogatás nélkül meg tudjon élni Magyarországon. Soroshoz foghatóan határozott társadalmi vízióval rendelkező, gazdag és jótékony magyar nagytőkés felbukkanásában reménykedni fölösleges. Az viszont feltételezhető, hogy valamilyen formában lesz állami támogatási rendszer, ahová lehet majd folyamodni, s az önkormányzatokkal, egyetemekkel is valószínűleg számolhatnak a helybéliek. De a lapoknak óhatatlanul kalkulálniuk kell gazdasági tényezőkkel is. Ennek éppúgy láthatók a jelei, mint annak is, hogy a biztosnak és jogosnak vélt, sőt elvárt támogatás csökkenése, netán elmaradása esetén a válasz: sértettség, összeesküvés emlegetése. A kilábalás első lépései közé tartozik, hogy több folyóirat (Jelenkor, Múlt és Jövő, Nagyvilág) szellemi műhelye könyvkiadásra is vállalkozik, ha van eszük, törik a fejüket, hogy ne csak szép és okos, hanem eladható terméket is produkáljanak. Közel húsz folyóiratból (a személyes barátságok és ellenszenvek, illetve részben külső késztetések meghatározta körben) összeállt a vidéki terjesztés feljavítását célzó Folie (Folyóiratok Ligája Egyesület): hatékonyságáról megoszlanak a vélemények, de ha már létezik, talán kifejlődhet belőle valami. Értelmes stratégiának tűnik, hogy az angol nyelvű különszámokkal is operáló Replika Hadas Miklós főszerkesztő elmondása szerint külföldi könyvkiadókkal tárgyal - ilyen köröket azért itthon is próbálhatnak futni a lapok.
Mi történhet még? Nem biztos, de nem is kizárt, hogy lezajlik a Soros által kívánatosnak tartott szelekció, s a fittebbek maradnak életben - vagy akik jobban tudnak helyezkedni. Szerencsés esetben ezek nemcsak a középszert képviselik majd, hanem a megkerülhetetlen minőséget - ahogy a mai folyóiratszcénát kifáradónak találó Orsós László Jakab (Nappali Ház) fogalmaz -, s néhány szerkesztő sugárzásának köszönhetően oszlopként magasodnak ki az izgalmas tehetségeket felhozó, sok kis, új és még újabb folyóirat közül.
Körforgás ez, programadó nyilatkozatok és búcsúszavak váltják egymást - miként Darvasi László, Laczkó Sándor és Szilasi László szerkesztői sorai a Pompeji legutolsó számában, mely már nem önállóan, hanem a pécsi Jelenkorban látott nyomdafestéket tavaly novemberben: "A Pompeji című negyedévente Szegeden megjelenő irodalmi, művészeti, bölcseleti lap első, 1990/1-es számának hátoldalán a következő szöveg áll: >>Szegedi írók és tanárok 1989 nyarán Pompeji címmel folyóiratot alapítottak a tudás és szépség jegyében. Tiszta és pontos beszédmód a Pompeji alapítóinak célja és eszménye. Régi és új kultúra dialógusa az anarchikus disputák után: a klasszikus korok befogadható és befejezhető, töredékes tökéletességét jelzi a Pompeji neve.<< Részben így lett, részben nem. A befejezésnek azonban semmiképpen sem oka, hogy apránként nagyon is eltávolodtunk e beköszöntő csöndes, ám annál forradalmibbnak gondolt pátoszától. A (külön köszönet neki:) Takáts József ötletéből alapított Pompeji 1998 őszén azért fejezi be működését, mert egy évtized nagy idő, és a ritka megjelenésű, nagy terjedelmű, antológiaszerű, profi intézmény és menedzsment nélküli periodikák ideje lejárt. Mert a szerkesztők szép lassan elfogytak, mert a munka törékeny belső arányai megbillentek, a nehezülő pénzszerzés miatt a tulajdonképpeni szerkesztést immár állandóan veszélyeztető mértékben módosultak, majd végképp felborultak. Mert helyesnek gondoljuk ha nem is a csúcson, legalább nem a lejtőn abbahagyni. Mert véges az energia és véges az idő, és amit jobban csinálni már nem tudunk, azt nem érdemes. (...) Organikus kis történet ez. Nincs vele semmi baj."
Két bő forrásKét igazán méretes zsebet csapolhatnak meg a folyóiratok, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának költségvetési fejezetébe tagosított Nemzeti Kulturális Alapprogramét (NKA) és az utolsó évtizede előtt álló, s a lapokat az internet felé terelgető Soros Alapítványét. Az NKA-nál a folyóirat-támogatási kollégium mellett szakkollégiumok (fotóművészeti, képzőművészeti, mozgóképes, színházi, táncművészeti, zenei stb.) döntenek a területükhöz tartozó lapok támogatásáról, a pénz csak nyomdára és szerzői honorra fordítható. Az NKA folyóirat-kiadási kollégiuma 1994-96 között 243 pályázatra közel 380 millió Ft-ot ítélt meg (ehhez jönnek még az egyes szakkollégiumok döntései), 1997-ben 152 támogatott pályázat csaknem 146 milliót kapott, 1998-ban 34 irodalmi és 51 kulturális folyórat 152 milliót (az előfizetők számát figyelembe vevő póttámogatásként még majdnem 20-at), 1999-ben (miközben az NKA elnöke, Jankovics Marcell nem túl sok eredménnyel próbálta rábírni a kurátorokat gyermeklapok támogatására) 37 irodalmi és 45 kulturális és bölcseleti folyóirat 188 milliót (plusz a szakfolyóiratok szakkollégiumok millióit). A Soros Alapítvány 1991-96 között 308 elfogadott pályázatra közel 486 millió Ft-ot és 21 ezer dollárt adott, 1997-ben 47 lap között 101,8 millió Ft-ot osztott szét, 1998-ban 59 folyóirat kapott 120,6 milliót (plusz 20 tudományos periodika 11,8-at), 1999 tavaszán - már a fékezés jegyében - 42 lapnak jutott 64,4 millió Ft (de idén még egy döntés várható). Néhány lap utolsó három éve (millió Ft):
* póttámogatás nélkül Forrás: az alapítványok hivatalos tájékoztatói A Soros Alapítvány hálózati lapja a www.soros.hu címen él, az NKA-é várhatóan júliustól fogad látogatókat a www.nka.hu címen. |
