A képeknek nincs címük. De erről majd később.
A nagy generáció - ablakból
Mindössze egyetlen emlékezetes felvétel akad, ez is csak azért, mert pontosan olyan, mint amilyennek látni szeretnénk a hatvanas éveket. Most, 1999-ben. Nyár van, hosszú, forró, mi lehet a legforróbb ilyenkor? Természetesen egy utcasarok, rajta a korabeli jóléti társadalom egyik pici szimbólumával, egy taxiállomással, amire szinte ráömlött a nagy-nagy szürkeség, noha a kockás Warszawa taxinak még csak az orrát látjuk. Tombol a korabeli high-tech: sehol egy zöld, legfeljebb a csatorna rácsa alól jöhet valami büdös, de azért mégis hűs fuvallat, de ez a legkevésbé sem számít. Sokkal fontosabb, hogy a sarkon két ifjú nímand ólálkodik: maga a nagy generáció, jelen időben. Ruhájuk korabeli, most mégis mintha retró-referencia lenne valami lánglelkű divattervező asztaláról: az egyik fiún anyagában nyomott (sötétkék?) trapéznadrág, huncut filcmellény, amitől már-már népiesnek hat a fehér Fékon-press ing, a táncházas harmóniának némiképp ellentmond a csehszlovák stoplis Botas és a kézben fityegő Sokol rádió. A másik valamivel beatesebb: Elvis-barkó, műszálas ingpulóver (minden bizonnyal mustársárga vagy azúrkék), bebújós műbőr csuka, jó esésű vászonnadrág, a kéz napszemüveget morzsol, de azért önbizalom is akad; a korabeli srác biztos lehetett legalább a dobogós helyezésben egy kerületi Czybulski-hasonmásversenyen.
A fényképet Reismann János Szent István körúti lakása ablakából készítette, és valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy kukkolása úgy harmincöt évvel később a "hatvanas évek" emblémájává is válhatna, ha nagyobb publicitást kapna. Az idős fényképész akkor már túl volt mindenen, ácsingózott az ablakában, fényképeket készített a Vígszínház környéki háromemeletnyi mélységről, és minden bizonnyal csupán egykori kijelentéséhez tartotta magát: "Ha valaki azzal a kéréssel fordulna hozzám, hogy szeretne megtanulni fényképezni, mit tanácsolok, azt mondanám: vegyen egy Leicát, és pufogtasson el mindennap három tekercset..."
És csakugyan. Egy rakás kép készült így, az ablakból, jók-rosszak, sokszor sorozatok. A mostani kiállításon látható az a felvétel is, amelyen egy felborult teherautót és a kiborult árut láthatjuk, miközben a forgalom le-, a nép meg körbeáll. Eredetileg egy sorozat darabja, amelynek végén persze helyreáll a rend, most csak úgy, egymagában próbál hatni - kevés sikerrel. De mondom, Reismann János akkor már túl volt mindenen. A hatvanas években tulajdonképpen már semmi mást nem tudott hozzátenni kalandos életútjához, mint a napi három tekercs elpufogtatását. Ablakból.
"A kalandos életút"
Az ifjú Reismannt, mivel a numerus clausus miatt magyarországi egyetemre nem vették föl, orvos apja a Sorbonne-ra küldte. A húszéves fiatalember 1925-ben érkezett Párizsba, de az egyetem helyett afféle aranyifjúként vetette bele magát a montparnasse-i éjszakába, számolatlan szórta zsebpénzét, majd szinte brahiból beállt egy Peter Powel nevű amerikai fényképészhez segédnek. Hat hónap után önállósította magát, belebukott, úgyhogy elhúzta a csíkot Berlinbe, ahol többek között a náciellenes karikatúramontázsairól híres John Heartfield közvetlen munkatársa és meggyőződéses kommunista lett. 1931-ben Heartfield kiállítására Moszkvába utazott, és ott is maradt egészen 1938-ig mint a német nyelvű Komintern-lap, az Arbeiter Illustrierte Zeitung tudósítója. Végigfotózta az egész korabeli Szovjetuniót, látta az összes disznóságot, mégsem hitte el, hogy igaz lehet. Az éhezés és a perek ellenére is szívesen maradt volna, még állampolgársági kérelmet is benyújtott, de végül nem hosszabbították meg a tartózkodási engedélyét, és tulajdonképpen kiutasították az országból. Visszament Párizsba, a német megszállás alatt természetesen ellenálló volt, a Francia Kommunista Párt illegális lapját, a Bulletin d´Informationt szerkesztette, majd 1945 januárjában egy partizáncsoporttal Budapestre érkezett. Néhány hónapig földet osztott és szónokolt, fotói a Szabad Népben jelentek meg, aztán visszatért Párizsba tudósítani, sőt egy ideig kultúrattasé is volt. 1948-ban csak azért jött haza, hogy megörökítse a népi kollégisták életét, 1949-ben már azért, hogy mint a Rajk-per egy mellék-mellékszereplőjét életfogytiglani börtönre ítéljék. 1954-ben rehabilitálták és békén hagyták: 1976-ban bekövetkezett haláláig járta a világot, albumokat jelentetett meg, és olyan hazai képes "magazinoknak" dolgozott, mint a Béke és Szabadság vagy a Tükör.
Életmű vs. retró
Ami a dolog eszmei részét illeti, Reismann mindvégig (bármennyire furcsa, de igaz!) meggyőződéses kommunista maradt. 1963-ban, amikor visszatérhetett a Szovjetunióba, ekképpen lelkendezett: "Leningrád ma szebb, mint valaha... Az Oblomovok, Raszkolnyikovok, Bezuhovok árnyékai nem kísértenek többé, még a fehér éjszakák idején sem. De nagyon elevenen él annak a tíz napnak az emléke, amely megrengette a világot" - míg saját sorsával kapcsolatban beérte ezzel: "Nem volt bennem keserűség, amikor kiengedtek a négy fal közül: közelebb kerültem sok mindenhez, az emberekhez, a >>világtörténelemhezKommunista kiáltvány.
Mindez persze magánügy, viszont az tény, hogy Reismann munkássága eszmétől függetlenül a magyar fotográfia sok-sok csúcsteljesítménye közül az egyik. Mint ahogy az is tény, hogy utoljára tíz évvel ezelőtt rendeztek kiállítást fotóiból, vagyis a kilencvenes években mostanáig egyszer sem. Csakhogy ebből a harmincképes, a hatvanas évek Budapestjét bemutató kiállításból a látogatónak fogalma sem lehet az igazán "nagy munkákról", a hiányosan is fantasztikus harmincas évekbeli szovjet anyagról, az 1938 és 1946 között készült párizsi képekről vagy éppen a már említett Nékosz-sorozatról, ami sohasem jelenhetett meg, mivel a tervezett albumot 1949-ben a nyomdából egyenesen a zúzdába vitték.
Ettől a mostani kiállítástól tehát nem leszünk okosabbak, de talán a rendezők célja is inkább a mostanában oly divatos nosztalgiázás volt a hatvanas évekről, mint valamiféle "felvilágosítás" egy kalandos életű, jelentős fényképész munkásságáról. Reméljük, hamarosan Reismann komolyabb munkáival is megismerkedhet a közönség.
Utóirat: Csurka
A kiállításnak van még egy pikáns vonatkozása, amit csak a tárgyilagosság kedvéért jegyzünk meg, mivel a galériában nincsen rá utalás. Mint az elején már szó volt arról, a felvételek mindenféle cím, képaláírás nélkül láthatók. Nos, ennek az az oka, hogy a fotók többsége Reismann János 1971-ben megjelent, Budapesti változatok című albumából származik. Az albumhoz pedig Csurka István írt kísérőszöveget. Igaz, semmi olyat, ami manapság borzasztóan kínossá válhatna számára. Aki valami jó kis zsíros, kompromittáló szöveget várna, annak csalódást kell okoznunk: a Reismann-albumhoz írt Csurka-szöveget ugyanis elintézhetjük annyival, hogy tipikus korabeli "megélhetési bűnözés", se nem több, se nem kevesebb. "Budapest egy kis közép-európai ország fővárosa. Ennek a kis országnak nincs aranya, nincsen kincs a földje mélyén. De kincs, gyémánt szikrázik a közepén: Budapest!"
Hát ilyen.
Legát Tibor
A kiállítás szeptember 5-ig látható.
