A "Hongongi metrójegy" fogalma, mint múltkor, tehát: hogy valamiről fogalmunk sincs, de utal rá egy jel. Egy elhajított japán metrójegy Hong Kongban, na ja. "Tisztáztuk."
De mit ér a tisztázás?
Amit tisztázni kell, azon már nem lehet úgyse változtatni. Egyik fél se enged, vagy ki-kit-győz-le, amiben az is a köszönet.
A tisztázott dolgokra magyar ember azt mondja: "Murphy törvénye", világos, és én ettől mindig is rosszul lettem.
Akkor már inkább Jack Nicholson törvénye, vagy Beckett Murphyjének törvénye, emez úr kutyasétáltatásból élt meg a Hyde Park melletti parkban, a walesi hercegék palotája előtt a Rond Pondnál, különben meg sakkozott, mint Duchamp, és elmegyógyintézeti ápolóként halt meg.
Egész egyszerűen elképzelhetetlen, hogy körutainkon itt belül a monokróm és az absztrakt expresszionizmus legyen népszerűvé belátható időn.
De nézzünk önmagunkba: elképzelhető volna-e, hogy csak fehéren fehér, feketén fekete képeket nézegetnénk mi magunk is? Hogyan jön össze ez a posztmodernnel és az okvetlenül-a-mondat-tal szembeni "nem kommersz, de sztorisabb" hitünkkel? (Na ja, hit.)
A múltkor céloztunk rá például egy "Amszterdam" című regényre gondolva. (Ian McEwan, valami év regénye tavaly Angliában.)
Mi akkor a monokróm?
A monokróm az a felület, amelyen nincs hongongi metrójegy elhajítva. Nincs semmi célzás semmi olyanra, ami kellemetlen nekünk, mert megzavarja kutyaőrzői vagy diliápolói megélhetésünket, esetleg lelkünk medvegáboros nyugalmát, netán bombaként lenulláz, mint Örleyt. (Posztmodernül: "a kör négyszögesítése", nem ízlésünk efféle vicc.)
Hagyván a fogalmakat, melyek nem miéink, és a végén mi is ízetlenül tréfálkozunk,
hagyván a nagyobb összefüggéseket, melyekhez nem értünk,
követvén Kafkát, aki azt mondja, ugye, hogy egy idő múlva meghúzzuk legszűkebb bástyaköreinket (és aztán, mint ő, nyomorultul elpusztulunk, például tébécében??):
és akkor a monokróm, vagyis a csak-és-csak-egyforma az az életünk lenne, hogy nem derül ki:
már megint fölöslegesen lelkesedtünk be valamiért, például, hogy országúti sprinterek vagyunk, mert a Klubnál csak-és-csak a Klub nyomorúságos (megnyomorított? nem is oly megnyomorított) anyagi számításairól van szó;
az egész megint valami tőlünk merőben idegen szabályok szerint szól, működik, egyről kettőre, valahol és struktúra;
megint összefázunk az ablak alatt, ahol dolgozunk, jó, hogy nem influenza, de ötpercenként csorog a víz az orrunkból, így dolgozni sem lehet, nemhogy élni;
megint azt érezzük, hogy 27 telefon, levél stb. vár, és mi dugjuk a fejünket a hurokba, mert dolgozunk, munkát vállaltunk, 27 éve is írtunk valamit, arról valaki ír, rákérdez, valaki valamit elvárna, dumálna, valamit még kétszer alá kell írni, és akkor is szar az egész, valaki közli velünk, hogy mintha koldusként tartanánk csak markunkat azzal, hogy fizetni kell utánunk, vagy nagyon sajnálja, éhbér maradt a melóért, és ez mind telefon, odamenés, levél;
megint tök mást akarunk fekvő, mint álló testhelyzetben;
megint utaznunk kell;
megint akkor-már-mi-is-elmegyünk-ír-földre;
megint, lásd József Attila, már nem tart meg minket, amit megfogunk, és mégis meg vagyunk fogva (majd nézzük meg Nagyobb Csatlakozásainkat vagy Törekvéseinket is a kellő pillanatban ily szempontból, na ja, mindig lesz valaki, akinek valami pont jó, de az nem elvi pont);
megint az elvek, egy jó tavaszi séta helyett;
megint: egy jó tavaszi séta után a hírek, az aláírósdi, holott mit bánom a híreket én... jó, de a Költőnek akkor már gégerákja volt;
megint: és ezért fogok én meghalni? ezeknek (a dolgoknak?), mert megint a honorárium botrányánál fogunk kikötni;
megint: micsoda rémalak vagyok, hogy azért rettegek, ne jöjjön telefon, levél... holott sokszor én telefonálok, én írok (alig);
megint az van, hogy magamat magyarázom, ha szó kerül, annyira irritál, hogy szó került, megint azt akarom, hogy "az én dolgomat értsék meg";
megint annyira leszarom, értik-e, nem értik a dolgomat, megint, mint Huub Stevens, a Schalke 04 edzője (utált foci!), ha bekapnak egyet Leverkusenben, csak a blokkját veszi elő, feljegyzi, figyelmeztetni a kapust az ő sarkára a köv. szabadrúgásnál, nem őrjöng... csak aztán mégis: hogy így vesszük nyugodtan a legnagyobb képtelenségeket;
megint nem tudtunk semmit elmondani, itt se, amiről szó lenne, egy csomó téma megint tabu (mert szépen is állnánk; apropó, áll, nekünk nem a zászló áll, nekünk semmi se áll, csak a ...nk áll).
Viszont végre:
viszont végre írtunk erről (és viszont);
viszont megint kénytelenek voltunk lerakkerolni magunkat, hogy ha már szívességet teszünk, mi se álljunk ott üres kézzel, és elértük, sok rendességet is tapasztaltunk (ahelyett, hogy monokrómságunkat kimondtuk volna, végre);
viszont végre látjuk, hogy jóakaróink, s akik minket szeretnek, na ja és nem na ja, is fejcsóválva vennék, amit mi evidenciánknak tartunk;
viszont ahogy Wilmots mester sérülések után ismét a pályára kifutva a Schalkében, nem tudhatta, hány percet fog bírni, végig bírta, mi sem tudjuk, tiszta monokrómba átmenve meddig bírnánk ki;
viszont végre tudjuk, hogy erről beszélni: nagyon zagyva monokróm, visszatérünk posztmodernünkhöz, melyet úgy 1966-1970 közt elkezdtünk, de - hála az égnek - másoknak mérték be az eredményt...
Viszont végre abbahagyhatnánk ezt itt. Semmi megoldódni nem fog, csak egy ilyen beletörődésünk megint nincs azért.
Így fog folyni civódásunk a nem-tudni-kivel-kikkel, és nem az, hogy ez lesz a mosoly országa, hanem ez is egy kész röhej.
Beckett Murphyjének kutyasétáltató törvénye: ahol mindenütt szarba lépünk, ott mindenütt szar van. Erre mondta József Attila, hogy inkább a kedves papa sírjához kellene kizarándokolnunk. Hát nem tudom. Inkább az altiszti állás kutatását kéne abbahagynom. De minden ilyen állás... na, ezt már mondtam. És a hol lenne altest, azt kutatja, sem jó lábhely.
Értsd a megható hongongi is milyen megb...ható, meg a retúrja is, és ezzel visszaérkeztünk öröklángként lobogó 0 kilométerünkhöz, mikor megyünk épp hordós borért.
És mit lehet mondani, ha műfordítók vagyunk, és nincs annyi honoráriumunk névértékben, mint volt 1990-ben??
És az angyalok és a lovak, de hagyjuk N. N. Á.-t, azok a verebek, a gombfocik és a koalák. Az marad, hogy minden egyre fogy.
