Könyv

Aki most elképedve nézi, hogy a Fidesz vezette kormány milyen agresszívan törekszik akkora kormányzati hatalomra, amekkorával az előző demokratikus kormányok közül egy sem rendelkezett, hogy heti rendszerességgel szegi meg a magyar parlamentáris demokrácia nyolc éve kialakult íratlan játékszabályait, hogy sorra számolná fel az állam gépezetének és az egyén életének mindeddig autonóm kuckóit meg "a társadalommal folytatott párbeszéd" ama fórumait, amelyekhez elődjei nem mertek vagy akartak hozzányúlni, aki csodálkozik a drogtörvényen és a szervezett bűnözés elleni törvényen, a költségvetés preferenciáin, magára vessen.

Megrendelem meghatározatlan időre, de legfeljebb 1 évre 5000 Ft-ért a MaNcsot.

A világ az idén sem lett jobb; arról pedig lapzártakor is tart a vita, vajon rosszabb lett-e. Miközben láttunk és - ha beismerjük, ha nem - éreztünk egy gazdasági világválságot, és a szomszédban (akárcsak más, egzotikusabb helyeken) dörögtek a fegyverek, az atomklub kénytelen volt új tagokat kooptálni, nem sikerült betiltani a taposóaknák gyártását és telepítését, Oroszország látványosan haldoklott, közben a világsajtó egy jelentékeny része arra a kérdésre kereste a választ: szex-e az orális szex? És ha szivarral csinálják?

Válság van. A művészettörténet mindig magabiztosan szállítja a tüneteket: a görögöknél bejön a végsőkig cizellált korinthoszi oszlopfő, XV. Lajosnál a rokokó, az arabok a bomláskor azon háborognak, hogy a lányok bendzsós csávókért rajonganak. Magyarország világújdonság-tünettel lép a színre: 1998-ban megjelent a Shyguys nevű fiúzenekar, melyben többen is ki vannak gyúrva, így hát a csapat valójában latens Chippendale, hát ide jutottunk.

Konfliktusokban bővelkedő év volt ez az idei a neten: hálórágók a telefontársaságok ellen, lemezgyárak a hálórágók ellen, kiberzsaruk a pedofilek ellen, mindenki a Microsoft ellen, hackerek mindenki ellen. Tudományos és technológiai fronton nem regisztráltunk jelentős áttörést, a kütyük kisebbek, a processzorok gyorsabbak, a játékok még véresebbek lettek, feltámadt az Apple, pályára állt az Iridium műholdas mobilhálózata, épül az új űrállomás, volt Glenn-misszió, lesz kétezredikév-mizéria.

Talán csak a legutóbbi hetek-hónapok huzakodásai vetnek árnyat az egész esztendőre, de most az az érzése az embernek, mintha ennek az, úgymond, "kormányváltásnál többet, rendszerváltásnál kevesebbet" vagy mit produkáló évnek a kultúrtörténete főként olyan dial. mat. fogalompárokról szólna, mint az építés-rombolás, süllyedés-emelkedés, addapénzt-hogyisne, gyereide-takarodj.

Tetszik nekem ez a tisztítás és vasalás, és hogy a két (!) kis cédulát egymáshoz simulva leltem szürke öltönyöm zsebében, miközben a kórus (!!) József Attila sorait énekelte; az FNYV betűegyüttes fenyvesek illatát hozta, ám ahogy a címben jelöltem, egy "F"-fel kezdődő francia ügetőlóévjárat három kiválósága is beugrott nekem rögtön (szaknyelven nem jó, ha a ló beugrik, ám ezt hagyjuk), szóval a lehetőségek a szocialista brigád jóvoltából a korlátlanságig sugallódtak.

A hermeneutika - szövegértelmezés - mindig volt, mindig van és mindig lesz, mióta van szöveg és van olvasó, Gadamer óta pedig egyenesen divatszóvá vált filoszkörökben. De vajon csupán (múló) posztmodern hangulatunkban beszélünk róla túl sokat, vagy pedig a szövegek/szöveg és az ember kapcsolata valóban létkérdés, amely minden korban sajátosan megfogalmazódik?

Lovász Irénnel három évvel ezelőtt, a Világfa megjelenésekor ismerkedtem meg. Azóta hol szorosabban, hol elmaradozva követem a nyomát, de most össze kellett jönni: új lemez van, észt és buddhista, Supreme Silence című. "Olyan fordulatokat produkált a sors - így Irén -, amikre gondolni sem mertem volna öt évvel ezelőtt." Akkoriban kulturális antropológiát tanított a pécsi egyetemen, és éneklésről legfeljebb "másodállásban" lehetett szó.

Piros bogyós bukszus díszíti a szálloda hallját, körötte narancsok. Hátrébb egy lány halkan zongorázik, diszkrét, monarchikus hangulat. Egy szemöldökig fekete sísapkás férfi kel föl a fotelből, lopva körülpillant, a növényhez lép, lecsíp egy bogyót, és zsákmányával együtt visszaül a helyére, lábánál hű, fekete hátizsákja. Ha velem volna a kis növényhatározóm, leírhatnám, milyen bogyót szedett, de csak a tettest ismerem: a világ egyik leghíresebb rockénekese az, Michael Stipe.

A legremekebben prosperáló Prosperótól (prosperoizmustól) az én-nem-is-tudom meddig. De én a honorálás olyan botrányhatárairól beszélek, a szándékok olykor már-már sértő ügyetlenségéről, hogy tényleg én lennék akaratlanul botrányos, és én bántanék meg még bárkiket, ha konkrétabb lennék. Mivel nem bízom benne (ld. Babits, aki mit bánta a híreket), hogy akinek nem vagyok jó úgy, majd jó leszek így, nyugodtan beszélhetek (vagy el is hallgathatok). Mivel az írás nálam igencsak kézközpontú tevékenység, olykor rám tör a mancs-szünet; nem a MaNcs volt az oka a hosszú hallgatásnak; ld. Kornis Mitya remek szövegét a Beszélő

Egyszer talán majd a kormány megérti, hogy a mellé-nem-beszélés sokkal egyszerűbb, olcsóbb, könnyebb, és a polgárok is jobban becsülik. A kormány valamely képviselője kiállhatott volna a közvélemény elé, és megmondhatta volna az igazat: "Nézzék, annak már a gondolatától is bélcsavarodást kapunk, hogy a Nemzeti Színház alapjait nem mi, kereszt. konzerv. nemz. elkötelez. polg. kormány rakjuk le, hanem a minket megelőző, liberálszoci, bankárszemléletű kormányzat; magyarnak ne Magyar építsen Nemzetit, hanem majd mi." És akkor ezt lehetne érteni, értékelni. Mert ezt a mostani álláspontot védeni nehéz. Hogy azért ne épüljön meg az Erzsébet téri kolosszus, mert olyanokat terveztek bele, hogy szauna. Ne röhögjünk, ez komoly. Ízlelgessük a szót: szauna; ejtsük ki gyűlölettel: szauna! Pfuj! Azért ne épüljön Nemzeti az Erzsébet téren (német turistáknak: Sissy-platz), mert mi nem kulturális központot

Számos, szellemileg perverz, független filmkészítőt köszönhet a magyar nézőközönség ennek a fesztiválnak, ezért néhány elviselhetetlen filmblöff és mélyművészfilm ellenére is elfogultnak kell lennünk vele. Lehet, hogy nem volnánk boldogtalanabbak, csupán szűkebb agyúak, ha nem ismernénk Tarantino, Egoyan, von Trier vagy Wong Kar-wai korai munkáit, de most legalább kicsit elfeledtették velünk, hogy a Titanic fogalmához immár reménytelenül, mindörökre a multiplex mozik plakátjairól vicsorgó, kissé nedves Leonardo DiCaprio képzete társult.

Éjjeli divatozás? Lehet, valamikor ez volt (az): mondd, hogy Óm (OM, óm), mondd, hogy SEMMI, így próbálj. Elaludni, mondjuk. Vagy semmi. Csak Salinger kis-nagyvad Teddyje a tompa kések éjszakája volt egy teddymackóhoz képest. Vád ellene: ha az emberiség veszte az alma, amiből ettek/esznek folyton, hát mit akar? Tudás helyett kis ignoramusokat? (Mit sem tudókat.)