Lovász Irén: Kérdés volt mindig, hogy zenei gimibe járjak, vagy angol tagozatra, hogy zenei főiskolára menjek, vagy a bölcsészkarra. Aztán az élet a bölcsészetet hozta. Miközben az egyetemre jártam, már javában ment a táncházmozgalom, azokban az években én egy vidéki egyetemista voltam, aki elég jól énekelget. Szólistája voltam az egyetemi zenekarnak, énekeltem a Tékával, de nem akartam abbahagyni az egyetemi tanulmányaimat. Aztán diploma után egyből a tudományos műhelyekbe kerültem, felkértek tanársegédnek a pécsi egyetemre, és ez determinált: publikációk, konferenciák, tudományos társaságok, disszertáció. Az egyetemi tanítás számomra nem engedett meg egy más irányú teljes elmélyültséget. Másrészt pedig azért sem lett belőlem táncházi énekesnő, mert miközben a különböző népi együttesekkel turnéztam, én mindig csak kiszolgáló személyzetnek éreztem magam. Sokkal több dolog érdekelt annál, hogy egy útnak kötelezzem el magam. A zenészek között túl tudós voltam, a tudósok között pedig az az "énekes". Sokáig éreztem, hogy csak úgy tartottak számon, mint egy vendéget.
A fordulat annak a felkérésnek köszönhető, amit ´95-ben kaptam, szinte véletlen. A Magyar mondák tévésorozat szignálja voltam, abban hallott Révész László, majd azonnal megszerezte annak a csajnak a telefonszámát, aki olyan szépen énekelte a Csodaszarvast. (A felkérés a millecentenáriumi régészeti kiállítás kísérőzenéjére szólt, utóbb ez jelent meg Világfa címmel a Nemzeti Múzeum kiadásában - a szerk.) Az nem volt véletlen, hogy Hortobágyi Lacihoz fordultam. Régóta barátok vagyunk, korábban olyan elvetemült ötletei voltak, hogy indiaiul tanítson énekelni, fektetett belém egy kevés energiát. Szóval fölhívtam, hogy prüntyögne-e alá valamit, mert nem akartam, hogy dög unalmas legyen az ének. Az eredeti ötlet az volt, hogy kis effektekkel elválasztja a dalokat, nem gondoltam, hogy ennyi mindent alátesz. Õ maga sem gondolta, hogy ennyire belelendül.
MaNcs: A Hortobágyi zenei világa amúgy mennyire közeli hozzád?
LI: Szerintem az ő világához kevesen érezhetik magukat igazán közel. Én elég régóta ismerem, tisztelem és szeretem, amit csinál, mégsem vagyok bennfentes. Laci egy gótikus, posztmodern lovagvár vastag falai között ül, és ott építi azt a rendszert, ami hihetetlenül szabályos, hihetetlenül rendes, és nemigen hasonlítható semmihez.
MaNcs: Át tudta hidalni azt a szakadékot, ami korábban a "racionális" és a "szimbolikus" között volt?
LI: Igen. Hortobágyinak rengeteg esze van, de szíve, lelke is van hozzá. Elképesztően intelligens zenész. Bármikor beszélgetünk, mindig hihetetlen mélységek és magasságok kerülnek elő; vele a zene is szellemi kaland.
MaNcs: S ahogy egy valóságos zenekar mellett uncsi volt az élet, az ő képzeletbeli zenekarában megtaláltad a helyed?
LI: Nagyképűség lenne azt mondanom, hogy igen, csak mert egy virtuális zenekarnak nem kell a cigarettafüstjét szívni, nem kell a hülye vicceit hallgatni. Nagyképűség lenne azt mondanom, hogy Hortobágyi transzglobál világa az egyetlen partnerem, mert akkor azt állítanám, amit ő, aki már csak gépekkel hajlandó együtt zenélni. Én még itt nem tartok. Inkább azt mondanám, hogy ebben nem volt szerencsém, nem találtam meg azokat az embereket, akikkel zeneileg és emberileg is egy hullámhosszra kerülhettem volna.
MaNcs: A Világfa után próbáltál partnereket keresni?
LI: Igen. Annál is inkább, mivel kiderült, hogy Laci produktuma nem állítható színpadra. Újra foglalkoztatni kezdett, hogy kikkel tehetném meg azt a lépést, ami a Világfa időszámítása után érvényes. Felmerült a Makám, készítettünk is demókat, de nem tetszett a kiadómnak. Aztán jött a Snétberger-történet, akit a kiadóm (a Világfa német kiadása óta Lovász Irént az Erdenklanghoz köti szerződés - a szerk.) fogott ki, ő meg ráharapott a dologra. Nekem is vonzó volt az a zenekar, amit - egy macedón bőgőssel és egy görög ütősnővel - összeszedett hozzá, és le is ment pár koncert, de kiderült, hogy csak úgy van értelme a további turnézásnak, ha lemez készül. Hanem az anyagiakban nem tudtak megegyezni, így végül egyetlen számot vettünk fel a Feri lemezére (Obsession - a szerk.), amit már az új zenekarával készített.
MaNcs: Megfogalmazható, hogy miféle zenéhez keresel zenekart?
LI: Szerintem én kevésbé tartom fontosnak a korlátokat, mint te. Jól éreztem magam a Snétbergerrel is, az észtekkel is, többféle tapasztalat vonz. Nyitott vagyok; nem adok fel programzenére hirdetést.
MaNcs: A népzene mennyire fontos? Csak a lehetőségek egyike?
LI: Nem akarnám megtagadni, alapvetően maradnék az etnikus alapoknál, de ha például a kortárs zene bizonyos irányai képesek volnának magukba olvasztani egy ilyen hangot, szívesen kipróbálom. Vannak is ilyen típusú felkéréseim. Nemcsak én keresek, engem is keresnek az új lehetőségek. Az ECM például; és a New York-i Absolute Ensemble is tervez velem egy finnugor projektet, ahol egy észt és egy finn énekesnővel énekelek majd együtt. Ez a tibeti anyag is egy ilyen kísérletről szól.
MaNcs: Hogy csöppentél bele?
LI: A lemez kiadója (Ulrich Rützel, az Erdenklang főnöke - a szerk.) úgy gondolta, hogy az a legjobb, ha én leszek a darab szólóénekese. A premier előtt néhány héttel készült csak el a partitúra, és miután kaptunk már egy díjat (a Világfa német kiadása, a Rosebuds in a Stoneyard a kritikusok nagydíját kapta - a szerk.), azt tűnt számára a legbiztosabbnak, ha velem énekelteti a szólót. Ezért az én hangomra írta a zeneszerző, Peeter Vahi a darabot. Szóval mondták, hogy tibetit kéne énekelni, én meg gondoltam, miért ne. Azt hittem, tibeti népzenéről van szó, és kapok majd archív felvételeket. Aztán ahogy közeledett a bemutató, megkaptam a partitúra első felét. Ahhoz már késő volt, hogy kiszálljak, így csak szörnyülködhettem, hogy milyen nehéz, de akkora kihívás volt, hogy nagyon izgatott, meg tudom-e csinálni. Amikor kimentem Tallinba, az is elég érdekesen nézett ki. A repülőtérről egyenest a próbára mentem, két nap volt a premierig, ott állt hatvan férfi a színpadon, előttük az észt származású, New York-i karmester, Kristjan Jarvi, és mondták, hogy tessék művésznő, lehet beszállni, az első tétel végénél tartunk. Nekem meg remegett a lábam, akkor láttam először a zeneszerzőt, a karmestert, az énekeseket, a kéziharangos zenészeket, egyedül az Ulrichot ismertem, aki a hátsó sorban vigyorgott. Szerencsére a karmester kicsit lelassította a tempót, így ki tudtam mondani azokat az abrakadabrákat, amiket Kelény Béla segítségével tanultam tibetiből és szanszkritből, és amikor kiderült, hogy meg tudom csinálni, akkor elkezdtem a dolgot élvezni. Két bemutató volt: Tallinban a Zeneakadémián és Tartuban, a híres középkori egyetem aulájában, aztán másnap hozzákezdtünk a felvételekhez a tallini rádióban, ebből lett a CD. A félig német, félig New York-i CCn´Records új sorozatának első darabjaként jött ki.
MaNcs: Miről szól?
LI: Nem valamiről szól, nem sztori. Az első tétel egy mandala-felajánlás, a második egy szanszkrit mantra, mely a lélek megtisztulását célozza. A negyedik tétel egy XII. századi tibeti ima; a harmadik pedig a legfelsőbb csönd maga, ami nem keverendő össze a cage-i csönddel, ezt a zeneszerző is mindig hangsúlyozta. A buddhizmus egyik legfontosabb kategóriája az üresség, amit zenében csak a teljes csönd képviselhet, ezért lett The Supreme Silence a tétel címe. Fantasztikus volt, a koncerten a karmester ott állt föltett kézzel hat percig, nekem zsibbadt már a lábam, de ő mozdulatlanul állt, és senki nem köhögött, senki nem tapsolt, senki nem ment ki.
MaNcs: Megélted közben, amit ilyenkor illik vagy szokás?
LI: Amit ilyenkor illik vagy szokás, azt szerintem otthon kell megélnie az embernek, amikor egyedül és csöndben hallgatja ezt a zenét; szerintem hazudna, aki azt mondaná, hogy jelenései voltak egy ilyen tömegjelenetben, és annyira kiüresedett, hogy maga volt a semmi. Én azért imádkoztam, nehogy összerogyjak a magas sarkú cipőmben.
Marton László Távolodó
