Magyar glóbusz: A papírforma éve

szerző
Bojtár B. Endre,Seres László
publikálva
1998/51. (12. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aki most elképedve nézi, hogy a Fidesz vezette kormány milyen agresszívan törekszik akkora kormányzati hatalomra, amekkorával az előző demokratikus kormányok közül egy sem rendelkezett, hogy heti rendszerességgel szegi meg a magyar parlamentáris demokrácia nyolc éve kialakult íratlan játékszabályait, hogy sorra számolná fel az állam gépezetének és az egyén életének mindeddig autonóm kuckóit meg "a társadalommal folytatott párbeszéd" ama fórumait, amelyekhez elődjei nem mertek vagy akartak hozzányúlni, aki csodálkozik a drogtörvényen és a szervezett bűnözés elleni törvényen, a költségvetés preferenciáin, magára vessen.

Aki most elképedve nézi, hogy a Fidesz vezette kormány milyen agresszívan törekszik akkora kormányzati hatalomra, amekkorával az előző demokratikus kormányok közül egy sem rendelkezett, hogy heti rendszerességgel szegi meg a magyar parlamentáris demokrácia nyolc éve kialakult íratlan játékszabályait, hogy sorra számolná fel az állam gépezetének és az egyén életének mindeddig autonóm kuckóit meg "a társadalommal folytatott párbeszéd" ama fórumait, amelyekhez elődjei nem mertek vagy akartak hozzányúlni, aki csodálkozik a drogtörvényen és a szervezett bűnözés elleni törvényen, a költségvetés preferenciáin, magára vessen.

A Fidesz választási programjában vagy az Ellenzéki nyilatkozatban, vagy a Fidesz kormányprogramjában nem volt szó másról. A Fidesz és Orbán soha nem titkolta vonzalmát az erős állam iránt (vagy csak olyan régen, hogy az igaz se volt). Az erős államot pedig a fiataldemokraták szemmel láthatóan az erős kormánnyal azonosítják, egy olyan kormánnyal, amelynek nincs ellenzéke, viszont mind nagyobb és nagyobb összegek fölött diszponál, amely saját magán kívül nem hallgat senkire, és amelyet saját magán kívül nem ellenőriz senki.

Meddig lehet így elmenni, és hova lehet így megérkezni?

*

Az érvelésben, amellyel a Fidesz a májusi választásokat megnyerte, nem volt semmi rendkívüli. A rendszerváltás után a posztkommunisták hatalomra kerülésére a kelet-európai nacionalista és antikommunista pártok ugyanígy reagáltak. Walesa 1995-ös elnökválasztási kampányának központi eleme volt az állítólagos vörös pókháló, ami beszövi a társadalmat, és amit a bajuszos elnök szaki szaggatott volna szétfelé; és kisvártatva a lengyel jobboldalnak a parlamenti választásokon már konkrétan be is jött ez a duma. A baj nem is ezzel van: azután, hogy aludtunk rá fél évet, még kevésbé értjük, hogy miért is volt a szoclib kormány amúgy sok helyes döntést hozó négy évének szükségszerű velejárója Baja Ferenc vagy Szekeres Imre, a szakszervezetek, a társadalombiztosítási padrék, Sándor László és Szokai Imre, ha most nem azért szar, mert ők nincsenek többé velünk. A szocialistákról - nem kis részben a Fidesz-kormánynak köszönhetően - az derült ki, hogy jobban kormányoztak, mint akkor gondoltuk volna, hogy elég szabadságot hagytak a gazdaságnak és az embereknek, amit a gazdaság meg is hálált, és az emberek meg a gazdaság lassan kezdték megtanulni, hogy hogyan éljenek evvel a szabadsággal. Ám a kormányzásukról senkiben, még tán saját magukban sem maradtak kellemes érzések.

A Fideszt avval a felhatalmazással küldték kormányra a választói, hogy fényt derítsen e kellemetlen érzések okaira, hogy a vörös pókhálót partvisával lepucolja Magyarország bútorzatáról.

A kormány ehhez méltó lendülettel esett neki a nyáron a társadalombiztosítási önkormányzatoknak, a tébé körül rajzó síblerek érdekköreinek és a Postabanknak. Ha a tiszta kezek politikáját öncélnak tekintjük, és ha a tébében jelenleg is folyó vizsgálatok feljelentésekkel, majd bírói ítéletekkel érnek véget, ennyi haszna volt a kormányváltásnak. (Bár egyelőre pimf összegekről szólnak a jelentések.) Nem kis dolog ez, ha belegondolunk, hogy e hatalmi és gazdasági konglomerátum szétzavarásáról a jobb érzésű szocialisták és a szabaddemokraták csak álmodozni mertek annak idején. Ám ettől még tény marad, hogy a kormánynak - azonkívül, hogy magára vállalja a pénzosztás lelket nemesítő feladatát - továbbra sincs semmilyen elképzelése arról, hogy mit kezdjen a csődközeli magyar egészségüggyel, és hogy milyen strukturális reformokra lenne szükség ebben a szférában.

Ráadásul a tiszta kezek politikája a tébénél véget is ért. A privatizáció fehér könyve, amiről Orbán Viktor márciusban tett említést lapunknak, nem készült el, a kormány továbbra sem hozott nyilvánosságra egyetlen magánosítási szerződést sem. Vagy azért, mert olyanok érdekeit sértené (a külföldi beruházókét vagy a szocialistákhoz közeli mágnásokét), akikkel nem tanácsos ujjat húzni, vagy azért, mert e fehér könyv nem tartalmazna semmi rendkívülit. Sőt: a rendcsinálás - mint például az FTC-ről folytatott vizsgálat esetében - olykor önmaga paródiájába fordult.

Ezt a rakás frusztrációs élményt nyilván nem könnyű feldolgozni, különösen akkor, ha a kezdeti nagy elán más frontokon is kis híján a falnak vezette a kormányt. A nyáron a romániai magyar egyetem ügyében korábban elmondott sok hülyeség majdnem kiemelte az RMDSZ-t a bukaresti koalícióból; aztán hamar kiderült, hogy Orbán Viktor (hála istennek) mégsem buktathat román kormányt. Magyar egyetem viszont azóta sincs, nem is igen lesz; és megszűnt a róla való beszéd is. A miniszterelnök néhány diplomáciai bakija után ("csatlakozzon hozzánk az EU" - vagy hogy is szólt a poén, meg a leplezetlen csalódottság Schröder megválasztását követően) hűvösség állt be a számunkra létfontosságú és mind Antall, mind Horn által nagy műgonddal karbantartott német-magyar viszonyban. Az EU-diplomaták a hírek szerint mind gyakrabban kérnek magyarázatot magyar kollégáiktól a kormány némely viselt dolgaira. (Miközben meleg szavakkal nyilatkoznak az előző kabinet teljesítményéről.) És a pofára eséseket, a be nem váltott, mert be nem váltható ígéreteket, a beteljesületlen ambíciókat még sorolhatnánk. Nem sikerült Budapest bevétele és evvel a teljes hatalomátvétel, elesett viszont Székesfehérvár; a közalkalmazottak és az egészségügyi dolgozók bérét - az ígéretek ellenére - megalázóan alacsony mértékben tudja csak emelni a kormány; a miniszterelnök nem volt képes lábteniszpartnerét, Mészöly Kálmánt az MLSZ elnöki székébe juttatni; a sajtó átvilágításának gondolata bajosan lesz olyan törvénybe foglalható, ami ne hasalna el az Alkotmánybíróságon. Viszont Nemeskürty huszon-akárhány milliárdjával, meg az 1956-os Intézet bajba hozásával (amibe az is belefért, hogy egy Sasvári nevű senkiházi komoly tudósokat rágalmazott meg) sikerült elidegeníteniük maguktól a magyar értelmiség jobbik felét, köztük sok, velük eredetileg rokonszenvező írástudót is. Valamint a Fidesz-kormányzatról, sajnos, ordít az államigazgatásban való járatlanság (amin csodálkozni persze megint csak kevés okunk van), még akkor is, ha a pártvezetés nyilván ezt a szituációt elkerülendő emelte az apparátusba nagy számban az MDF-éra kipróbált kádereit.

És ha ez nem lenne elég, a Fidesz mind a mai napig nem adott magyarázatot a Simicska Lajost adóvisszaélésekkel, majd az adóvisszaélések nyomait eltüntető akciókkal gyanúsító vádakra, és nem adott semmiféle magyarázatot arra sem, hogy miért lett kormányának belügyminisztere az a Pintér Sándor, aki bizonyíthatóan kapcsolatot tartott fenn a bombagyárosnak mondott és a minap pénzhamisításért három évre elítélt Dietmar Clodóval. Miként nem nyertek cáfolatot azok az állítások sem, melyek szerint a Fidesz egy másik egykori gazdasági főnöke, Tóth Béla valami milliárdos olajbiznisz felé ágazik le (de nemcsak olajozta a gépezetet Béla: Simicska Lajos nevű cimbijével, állítólag jogosulatlanul, áfát is igényeltek vissza). A Fidesz vezetése mind ez idáig nem oszlatta el a gyanút, hogy ugyanazt művelte, mint a szocialisták, csak kisipari méretekben és kisipari módszerekkel. A nyílt beszéd, adott esetben a beismerés, leváltás és bocsánatkérés helyett a vezető kormánypárt inkább rátett egy szívlapáttal, és újabb hazugságokkal hozakodott elő: a nyár végén feldobott megfigyelési botrányban tett állításait a miniszterelnök azóta sem bizonyította. Princz Gáborról pedig nemsokára az is ki fog derülni, hogy nemcsak az idei, de a jövő évi, sőt 2013-ig bezárólag minden leendő költségvetési hiányért ő a felelős.

*

És ha még ez sem lenne elég, a Fidesz, vagy legalábbis a Fidesz jobbik énje, tökéletesen kiszolgáltatottá vált annak a koalíciós partnerének, akivel együtt kormányozni, ha más okokból is, de legalább annyira ciki, mint a szabaddemokraták számára volt a szocialisták oldalán - hogy e kényszerű közösség okozta, milliárdokban mérhető károkról már ne is beszéljünk. A Fidesznek, bármennyire is igyekszik a szocialisták és a szabaddemokraták parlamenti szerepét minimalizálni, mindig is erős ellenzéke lesz. Mert Torgyán Józsefnek hívják. (Ezt is lehetett tudni, hogy így lesz.)

*

Fideszes körök előszeretettel minősítik zseniálisnak Orbán ama állítólagos megállapodását Torgyánnal, az FKGP elnökével, amelynek értelmében az ezredfordulón esedékes köztársaságielnök-választáson a kisgazdák választják ki az elnök személyét, a Fidesz pedig vétójogot kap. Ám erősen kérdéses, hogy Torgyán populista és helyenként a teljes mentális széthullottság jeleit mutató politizálása pacifikálható-e, és a kezdeti, fideszesek által is "kényszerkoalíciónak" nevezett együttműködés békés kisgazda szervilizmussá alakítható-e ily módon. Torgyán államfőnek készül, de miközben kisgazda alattvalóit Orbán akaratának kiszolgálására dresszírozza, ő maga nem tud ellenállni a közszereplői pillanatok kihívásainak.

Már június végén, a búzaválság kezdetén a konfliktuscsinálás rögös útjára lépett, amikor azonosult a tiltakozó kistermelőkkel (szeptemberre már letéeszlobbyzta őket), Járai pénzügyminiszternek pedig megüzente: ha az ő "kedves Zsigája" nem ad költségvetési pénzt a kistermelők "pozitív diszkriminációjára", akkor választhat, hogy a kisgazdák "hivatala melyik oldalára borítsák le az árpát, melyikre a búzát". A miniszterelnök hallgatott, a teljes búzabombaügyletet Torgyán (meta)kommunikálta végig a médiában. Az agrárium szakmailag is kifogott a miniszteren és válogatott államtitkárain: hol elkalkulálták a túltermelés számait, hol nem tudták, melyik nemzetközi szervezet akar mit vásárolni, hol olyan szlovák-amerikai cégbe helyezték bizodalmukat, amelybe fölösleges volt. Nem sokat tett le az asztalra Pepó Pál ökominiszter sem: szakértőket menesztett, nagy autókat vásárolt, lényeges költségvetési döntéseket halogatott, miközben se Duna-, se hulladékégető-, se metróügyben nem hallottuk a hangját. Szabó János honvédelmi miniszter azzal kezdte a karrierjét, hogy közölte: ellenzi hazánk NATO-csatlakozását, ezt utóbb revideálta, majd erősen vitatott döntést hozott a Honvédelmi Minisztérium telefontender-ügyében. Boros Imre PHARE-pénzügyi miniszter leginkább a Nemzeti Bank függetlenségének és elnökének a vegzálásával múlatta az időt. Ebben hű társra lelt a MIÉP-frakcióban, akikről annyit talán érdemes megjegyezni, hogy egyik fő politikai programpontjukat, a bankelnökök elmozdítását a kormány - részben legalábbis - előzékenyen megvalósította. (Biztató jel viszont, hogy Járai miniszter hangsúlyosan kiállt a jegybank és Surányi György autonómiája mellett.)

A kancelláriarendszert és személyesen Stumpf Istvánt nehezen emésztő kisgazdapárt már augusztusban markánsabb koalíciós szerepre vágyott. Bánk Attila frakcióvezető előbb csak hatékonyabb frakciók közti egyeztetést sürgetett, majd amikor Stumpf "egységes és fegyelmezett frakciómagatartást" kért tőlük, azt sérelmezte, hogy lényeges kinevezésekről utólag értesülnek; november tájékán már kiszivárogtatta azt is, hogy nehezményezték Simicska kinevezését. Az októberi önkormányzati választási bukta, a Fővárosi Közgyűlésből való kiesés elemi erővel hozta felszínre az összes kisgazdakonfliktust: Torgyán egyszemélyes politizálását, a vidék bizalmatlanságát a Belgrád rakparttal szemben, a párt kampány- és médiaképtelenségét, a markáns politikai üzenet hiányát. Lányi Zsolt és Pősze Lajos sokak véleményét fogalmazta meg, amikor a koalíció új alapokra helyezését szorgalmazta - Pősze egyébként a novemberi családtag-kinevezési hullám tetőzésénél szakított elnöki tanácsadói munkakörével (mielőtt azonban fejet hajtanánk feltétlen nagysága előtt, jegyezzük meg azt is: a Szerencsejáték Rt. vezéri foteljának volt várományosa, de nem nevezték ki).

Hingyi Beatrix és a légügyi dinasztia tündöklése (amit Orbán sokáig szó nélkül hagyott) és bukása után mindenesetre nehezen tételezhető fel, hogy a Fidesz két évvel a következő választások előtt a nevét adná Torgyán köztársasági elnökségéhez. Kevesen figyeltek fel azonban arra: Torgyán közölte, ezek után "meg kell gondolni, hogy a kisgazdapártnak van-e helye ezekben a testületekben", mármint a nagy állami cégek igazgatósági és felügyelőbizottsági posztjain.

Torgyán fenyegetőzik: bármikor elhagyhatja a koalíciót. Orbán téved, ha azt hiszi, hogy az FKGP elnöke adott esetben nem merné ezt meglépni. Egyszer már megtette. Ebben van ereje.

*

Kérdés tehát: meddig lehet így elmenni, és hová lehet megérkezni.

A lélekgyógyászat egyik közhelye szerint a frusztráció agressziót szül. A közvélemény és a választók sértett igazságérzetével manipuláló rendpártiság pedig drákói maffia- és drogtörvényeket, erőpolitikát, ami mögül épp a következetesen végiggondolt és végrehajtott kormányzati intézkedések hiányoznak, és ami az állam gépezetét nem olajozottabbá és igazságosabbá teszi, hanem szétzilálja. Amiből aztán bármi kisülhet.

Ám Magyarország kilenc évvel a rendszerváltás után túlságosan szabad országgá vált ahhoz, hogy bárki diktatúráról - ha a diktatúra mégoly puha, parlamenti változatáról is - álmodozhasson benne.

*

Nem is olyan régen a Fidesz - a ciklus elején még esett is erről néhány szó - hosszú távra tervezett. Ez a négy év csak felkészülés lett volna a 2002-ben kezdődőre, amikor az államigazgatás alsóbb szintjein most megszerzett tapasztalatok birtokában a Fidesz-káderek az első vonalba lépnek, hosszú távú alternatívát kínálva mintegy a másik, a vörös állománnyal szemben. Előtte azonban meg kellene nyerniük a 2002-es választásokat, amihez nem lesz elég azon polgárok szavazata, akiket a Fidesz a tradicionális jobboldaltól örökölt, és akiknek ez a mostani Fidesz is tetszik. A Fidesz idén májusban a kormányra kerüléshez szükséges, mintegy hatszázezres szavazat-többletet az SZDSZ-től bugázta: azoknak a választóknak köszönheti mostani hatalmát, akik a szocialistákkal való együttműködés miatt eltávolodtak az egyetlen magyar liberális párttól.

De nem az elveiktől és az elvárásaiktól. (Ha más nem, az önkormányzati választások eredményei bizonyítják ezt.) Amíg ezek a liberális meggyőződésű választók hűek maradnak elveikhez és elvárásaikhoz, addig nem lesz kétpólusú politikai rendszer Magyarországon. Ha a Fidesz mostani legfelső vezetői süketek maradnak az ő igényeikre, és továbbra is csak az egyik szavazó- és káderbázisuk indulatai szerint cselekszenek, akkor bukniuk kell. A kérdés csak az, hogy Orbán és társai mennek-e majd vagy az egész párt, az egész generáció, az egész koncepció az új elitről.

Az utóbbiakért nagy kár lenne.

Bojtár B. Endre

Seres László

szerző
Bojtár B. Endre,Seres László
publikálva
1998/51. (12. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...