Nyújtsa fel a kezét, aki sajnálja, hogy elsüllyedt a Titanic
Sz. András (6 éves)
James Cameron a világ királyaként markolta meg a három Oscart, amelyet személy szerint kapott a Titanicért (vágás, rendezés, produkció), a többi nyolc szobrocskát ragyogó kollégái vehették át, az annyi mint tizenegy. Életük főműve addig is rekordok felé hajózott - jegybevétele már tavasszal számunkra megfoghatatlan szférákban, milliárd dollár fölött járt, hagyjuk is -, de ha lehet, a Titanic-ipar a 70. Oscar-gála után még teljesebb gőzre kapcsolt. Regisztráljunk csupán annyit, hogy miközben az összes színes magazin címlapjáról Leonardo Di Caprio stírölte elkényeztetett mosollyal az ortopéd cipellőkben lábizom-erősítő magyar lányokat (igen, igen, ősszel Bécsben egyetlen ilyen páratlan ujjú, patás példányt nem láttam), az eredeti Titanic-relikviák rendesen ellátták kincsképző funkciójukat (a Közlekedési Múzeum a menteni érkező Carpathia gőzös magyar hajóorvosának naplójával rukkolt elő, egy New York-i árverésen 34 db Jéghegynek ütköztünk-távirat 123 ezer dollárért kelt el). Mérget rá, valahol valakik nagyon dolgoznak azon, hogy
az egész roncsot
felszínre hozzák. Végtére is az emberiség nem futhat neki úgy a harmadik évezrednek, hogy közben a Titanic csak hever ott a mélyben a halak örömére.
De Cameron Titanicja egy másik világ. Megvoltak nekünk a mi saját Titanicjaink, hogy végre kulturális metaforaként is használjuk a szót. Ne Csányi kapitány repertoár- és színházépítésben lévő Bárkájának Titanic-vízirevüjére vagy a hatévessé cseperedett Titanic Filmfesztivál BBS által farba billentett Horváth kapitányára tessenek gondolni, hanem igazi, grandiózus jéghegynek futásokra és elsüllyedésekre. Ahol a hajót néhány erősnek képzelt intézmény, a jéghegyet pedig a polgári jövő kormánya alakítja. Ez a jéghegy, úgy tűnik, szeret ütközni, élvezi a test test elleni küzdelmet, aztán meg, furamód, némi sértettséggel veszi az oldalba talált hajók vészjelzéseit.
Azon még csak mosolyogni lehetett, ahogy ősszel bejelentették a Sulinet - az előző kultuszminiszter, Magyar Bálint szíve csücske, plecsnit is kapott érte a Neumann János Számítógép-tudományi Társaságtól - nevének megváltoztatását, és a nagy sietség közepette nem akadt senki, aki szólt volna, szép ugyan a kiszemelt új név (Írisz), de foglalt. Így hát december közepe felé az egész hajcihőből annyi látszik, hogy a www.sulinet.hu cím még él, a Népszabadság mellékleteként (nyilván hosszú távú szerződés alapján) megjelenik a Sulinet magazin, viszont a hálózatbővítés megáll, állítólag túl sokba lenne, a pechesebb általános iskolák (úgy 3700 db) kimaradnak belőle.
Ennél sokkal súlyosabb ütközés volt az Erzsébet téri.
Azok a fotók. Ahogy alacsony és magas közszolgák serénykednek tavasszal az alapkő letételénél, köröttük szép színésznők képzelik, itt fognak játszani. Aztán újabb fotók. Új közszolgák vételezik szemre a helyszínt (színésznők nélkül). Mondják, számítanak a kinevezett igazgatóra, majd egy darabig hallgatnak, nem önkormányzati választás elé való téma, végül kibökik: ezzel a tipikus szocialista nagyberuházással le kell állni. És miközben az általuk leállított, illetve az általuk beígért építkezésre szánt maximális összegek között körülbelül annyi a különbség, amennyi egy ilyen sokismeretlenes egyenlet végére érve el is olvad, a gesztusaik arról beszélnek, hogy tán bele is betegednének, ha onnan folytatták volna ezt a dolgot, ahonnan átvették. Pedig az Erzsébet téren építkezve igen jó hatásfokkal dörgölhették volna éveken át elődjeik orra alá ezt a tipikusszocistanagyberuházást, így viszont nekik van esélyük alátervezni a költségeket. Fiala, Bán, Bálint balra el, Schwajda jobbról be. (Egyébként meg, hogy milyen érzés egy építésznek, ha terve kivitelezése közben fentről beakasztanak, arról Bán Ferenc Makovecz Imrével is eszmét cserélhet, ugyanis Eger új polgármestere a magas költségek miatt majdnem leállíttatta a Makovecz által tervezett uszoda építését, aminek alapkövét, ki más?, Deutsch Tamás miniszterjelölt rakta le az önkormányzati kampány idején.)
E hatalmi játszmák sorába illeszkedik az is, ahogy az 1999-es állami költségvetés kimatekolásánál megfúrták a Nemzeti Kulturális Alapot és az 1956-os Intézetet: mindkettő a legfontosabb kérdésekben pártokon felüli konszenzust megtestesítő autonóm intézménye a rendszerváltás korának, ezért különösen elszomorító, hogy épp a rendszerváltó ifjak pártja vezette koalíció viselkedik úgy, mintha az útjában állnának. (Tegyük hozzá az igazság kedvéért: a kettészelt kultusztárca nagyobbik, oktatási fele nem rontott neki rögbijátékos módjára a Nemzeti Alaptantervnek: Pokorni miniszter jelezte változtatási szándékát, de azt is, hogy apparátusának és a pedagógusszakmának egyaránt időt hagy átgondolni az egészet.)
Tulajdonképp titanicos történet az Új Színházé is, azzal a különbséggel, hogy itt a Fővárosi Önkormányzat
volt a jéghegy,
amely nem engedte tovább saját útján a Székely Gábor dirigálta legénységet. Nagy dráma volt, művészet és hatalom viszonyáról szóló, intrikával átszőtt, ahogy az dukál. Az elhúzás fájó szerepe a műhelymunkáját elismerő színikritikusok vigaszdíjával kitüntetett Székelynek, fiatal rendező tanítványainak és társulata egy részének jutott, a bizonyítás terhe Márta Istvánnak és csapatának. E történet csattanója, hogy Márta egyik konkurense, Alföldi Róbert a maga fiatalos, Szabó Stein Imre által újrafordított Shakespeare-jével (A velencei kalmár) a ´97/98-as évad egyik legütősebb előadását rendezte az Új Színháztól súgólyuknyi távolságra, a Tivoliban, a Budapesti Kamara új játszóhelyén - ki tudja, ha övé az Új, talán az Újé volna a Kalmár.
Az Új Színházzal párhuzamosan ütközött a főváros és a Budapesti Fesztiválzenekar is: a hajó és a jéghegy itt kábé azonos súlycsoportot képviselhetett, a zenekar felszínen maradt, s vitte tovább a maga és az általa reprezentált város hírét a nagyvilágba (Salzburgban szerepelt, Londonban díjat nyert), de tudni kell, hamarosan költségvetési vita kezdődik a Városházán, benne egy ismerős zenekari tétel várható.
Volt egy látványos ütközése a Magyar Tudományos Akadémiának is, mely a felfrissített nagyszótársorozattal előrukkoló Akadémiai Könyvkiadó tulajdoni többségének elvesztése fölötti fájdalmát enyhítendő, jövőre szívesen átvenne egy szeletkét a Nemzeti Tankönyvkiadóból, már ha egyáltalán sor kerülne annak részleges privatizációjára. Itt még nem tartunk, de Vörös Győző, a Templom Théba koronáján című könyvet publikáló ifjú egyiptológus ügye sincs még lezárva: várja őt az MTA etikai bizottsága, amely ugyan Pesten aligha tisztázhatja, hogy vajon valóban királysír-e, amit a Thot-hegyen talált, de arra alkalmas lehet, hogy elvegye mások kedvét nem százszázalékosan bizonyított tények szenzációt keltő bejelentésétől. Kívülálló persze nem tudhatja, hol ér véget a tudomány tekintélyének féltése, és hol kezdődik a tudományos féltékenység, de Vörös Győző médiasztár - akivel a választások nyertese, Orbán Viktor is frissiben lefényképezkedett (nyilván tudománypolitikáról tereferéltek, ez
mégsem PR-focimeccs
volt) - valahol ezen a határon mozog.
Ahogy a Titanic Filmfesztivál felszínre hoz lappangó tekercseket, úgy lapátol évek óta a süllyedés ellen a magyar filmipar. Nem is az, hogy a permanens multiplex-expanzió elveszi a levegőt a hagyományos filmszínházaktól (különben is az artmozik nagyjából tartják magukat), hanem hát a hazai gyártás. Az a rohadt pénz. Az örök alapítványi kalapozás, olykor még akkor is hiába, ha a kurátorok igent mondanak, mert a másik két fő pénzforrás (a magántőke és a televízió) kevéssé vagy semennyire sem működik. A magántőkét egy kedvező befektetési körülményeket teremtő filmtörvény a jelenleginél csakis jobban csábíthatná a mozgóképhez, de ezt sajnos az előző kultuszkormányzat csupán előkészíteni bírta. Tiszta Hollywood - na jó, Dublin - lenne, ha a maiak az 1999-es filmszemlén egy hatályos filmtörvénnyel viríthatnának. De sejthetően inkább egy rossz szájízt garantáló vita lesz róla a Corvinban.
Egyébként minden előzetes rémhír ellenére összejön a Magyar Filmszemle, bár év közben úgy tűnt, egy csomó filmet egyszerűen azért nem tudnak leforgatni vagy befejezni, mert - miközben a tulajdonosi összefonódással vádolt két országos kereskedelmi csatorna szerződtette a közszolgálatin edződött sztárokat, Freit, Friderikuszt, Kepest, sőt az RTL már saját, napi sorozatot is ad: Barátok közt - a Magyar Televízió ugyanúgy nem utalta át a filmeseknek a szerződésben megígért hozzájárulást, ahogy honort sem fizet (ezúton is követelem a 28 750 Ft-omat, áfa benne). A filmes szakma az Országos Rádió és Televízió Testületet (ahol valaki jól eltőzsdézett egy nagyobb összeget) találta meg mentőövként. Ha még ez sem használna, akkor nincs mese, éveken át türelemmel kell lenni (mint Fehér György a Szenvedéllyel, netán színházban rendezni, mint Szász János, aki a Ványa bácsival megint díjat szerzett Nyíregyházának), esetleg alkalmazni a csóró magyar, az ideologikus dán vagy a praktikus cseh módszert:
- ló büdzsével dolgozni (Czabán-Pálos: Országalma), netán egyetlen kameraállásból (Sas Tamás: Presszó), akkor nagy valószínűséggel elkészül a film;
- megpróbálkozni a Dogma 95 puritán forgatási elveivel (lásd Thomas Vinterberg és Lars von Trier cannes-i kiugrását);
- elfenekelni azt, akivel bajunk van (ahogy Jirí Menzel Karlovy Varyban megpálcázott egy producert, aki lenyúlta előle Bohumil Hrabal regénye, az Õfelsége pincére voltam megfilmesítési jogát).
Ha már Bohémiánál
tartunk: a pozsonyi Kalligram az ősszel lenyűgöző kínálattal hozta kényszerhelyzetbe a cseh-szlovák valóságra fogékony magyarokat (Menzel könyve karcsú, annál fejbekólintóbb méret Petr Rákosé, Josef Skvoreckyé, Jáchym Topolé és Ludvik Vaculiké).
Cseh év volt
idén (tanulmánykötetet szánt a 30 évvel ezelőtti prágai tavasznak Kun Miklós és Huszár Tibor, külön-külön, persze), meg Brecht-év (100., csomó darabját előszedték a színházak, Koldusopera, Baal stb.), meg az 1848-as forradalom és a Kommunista kiáltvány 150. évfordulója, ezekkel mind kellett kezdeni valamit (megjelent egy szekérderék mű, Petőfi sírját most nem kereste senki, de Marxról elég nagy kuss volt).
Abban a nagy csöndben, ami a Magyar Írószövetségtől tavaly zajosan elkülönült Írók Társasága (sok-sok húzónév) ez évi ténykedését (?) övezte, 17 ifjú irodalmár megalakította a József Attila Körtől elkülönült Fiatal Írók Szövetségét. Jövőre elválik, be tudnak-e férkőzni az ösztöndíjakat, kurátorokat javasló körökbe, vagy maradnak papíron. Legrosszabb esetben mikrofont ragadnak, és rapelni kezdenek, akár a Peer-Poós-Térey trió. Vagy eljárják Mircea Dinescu Titanic-valcerét, hogy aszongya "(hej csóró költők istene / hol a csudában munkanélkülisködsz) / születésem óta vattába bélelt jégheggyel követtek / tranzisztorizált isten falta föl előbb a nevem..."
Habár bőséggel jelentek meg kár-volna-kihagyni könyvek bizonyított és kezdő, külföldi és magyar szerzőktől (csak két elsőregény-író, a jegyzőkönyv kedvéért: Arundhati Roy, Péterfy Gergely), olyan kiugró regényszenzáció nem akadt, mint tavaly a Jadviga párnája (fordítják szlovákra, németre, filmre is íródik Závada Pál közreműködésével). S miközben hírneves írók jártak itt, mint Mario Vargas Llosa vagy a halálos fenyegetéstől felemásan megszabadult Salman Rushdie, a hazai irodalmi élet listák körül látszott forogni: hogy például ki méltó digitális halhatatlanságra, és egyáltalán, miféle módszer ez az állami kitüntetés alapú értékrend, illetve hogy ki mindenkinek a művei lehetnek majd ott jövőre a Frankfurti Könyvvásáron (idén ott érte a Nobel-díj híre José Saramagót, s bár ilyen élményre nem szabad számítani, a tét tényleg elég nagy). E kérdéseknek is sikerült felpaprikázniuk az írótársadalmat, de mindez kismiska ahhoz képest, ahogy
pénz és gátlástalanság
(Tolvaly Ferenc és Vinkó József, TV 2) kézen fogva készül újraindítani a Nyugatot. Babits, akit a Baudelaire "sátánistaságán" kiakadt rádiós kórustagok műfordítóként forgattak meg a sírjában, most szerkesztőként pörög szünet nélkül.
Ha már a Nyugatnál tartunk: keletje van mostanában, Frankfurt előtt a magyarról külföldire fordítóknak, de a nyelvnek ki nem szolgáltatott művészetek is produkálnak látványos eredményeket. A 75 éves Ligeti Györgyöt Los Angeles és Hamburg ünnepelte fesztivállal (itthon húszéves késéssel idén mutatták be Le Grand Macabre című operáját, de mi ez ahhoz a nyolc évtizedhez képest, amennyit Arnold Schönberg ifjúkori műve, a Gurre-Lieder várt, mire a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikusok megszólaltatták). Az olasz zenei élet a XIX. századi bőgővirtuóz, Bottesini kottáit előásó Járdányi Gergely előtt, Lyon Eötvös Péter operája (Három nővér) előtt emelt kalapot, Milánó egy hónapon át az ECM lemezkiadó repertoárjára vett Kurtág György zenéjére figyelt. Linzben ugyanennyi ideig reprezentált a XX. századi magyar képzőművészet legjava. Arles után és több nyugat-európai város előtt ezekben a hetekben Prágában állomásozik egy kiállítás, mely a külföldön világhírűvé exponálódott magyar fotósok mellé felzárkóztatja az itthon maradottakat. Nemrég Párizs közelében kezdte meg nyugati turnéját Rippl-Rónai József kiállítása, mely fél év alatt 175 ezer nézőt vonzott a Magyar Nemzeti Galériába, s ezzel bizonyára az év legsikeresebb tárlata. (Esemény volt még a Műcsarnok két retrospektívje, HarasztØ Istváné és Erdély Miklósé, a Ludwig két fotókiállítása, Annie Leibowitzé és Cindy Shermané, a fehérvári Kondor-emlékkiállítás és művészeten túli szempontok miatt is a Néprajzi Múzeum ambiciózus romakiállítása meg a lapkészítés és terjesztés mesterségébe - Fedél Nélkül, Flaszter - is belekóstolt hajléktalanok fotóit bemutató tárlat a Lajos utcából: Saját szemmel).
Rippl-Rónai egyébként a műkereskedelem komolyra fordulását is jelképezi: Zorka kékköves gyűrűvel című pasztellje októberben rekordáron, 21 millió forintért cserélt gazdát a Mű-Terem Galéria árverésén (ami kábé megfelel annak a 105 ezer dollárnak, amit szintén idén, a Sotheby´s New York-i aukcióján adtak egy művéért, igaz, az olajkép volt, és csaknem kétszer akkora, mint a Zorka), a Kieselbach Galéria karácsony előtt 70 millióért adott túl egy Szinyei Mersén (Parkban). Első ízben jutott ki magyar galéria (Várfok 14) a párizsi FIAC-ra, a legrangosabb nemzetközi képzőművészeti vásárra, a Műcsarnok nyitva áll a műkereskedelem és a jelentősebb magánkollekciók előtt (idén: Kolozsváry-gyűjtemény), a galériák kezdenek ráérezni a szép és szakszerű tálalás hasznára, átfogó bemutatókra vállalkoznak (Polgár Galéria: Márffy), s mindezekről programszerűen beszámol a Műértő című új havilap.
Mindezek - hogy visszatérjünk a Titanic-motívumhoz - az emelkedő polgári életforma jelei, de mellettük
ott a süllyedés
is: évek óta hozzáférhetetlen a Mahir plakátarchívuma, Kecskeméten pedig szertefoszlott Pócs Péter grafikus plakátmúzeumterve. Jóllehet, mint korábban szó esett róla, akadtak kínos jéghegyafférjai is Budapestnek, de városegyesítési szín- és zeneművek (Hamvai Kornél: Márton partjelző fázik; Jeney Zoltán: Contrafactum; Petrovics Emil: IX. kantáta) megrendelőjeként és beruházóként dicsekednivalója is akad. A gettó boldogságára emlékeztető Fiatal Művészek Klubja nincs többé (ezt akár elsüllyesztésnek is nevezhetjük, bár rombolódott az magától is, még Godzilla sem kellett hozzá), viszont helyette megszületett a Trafó, a Kortárs Művészetek Háza, ami vitathatatlanul építés (ahogy 15 év után süllyesztőbe került Webber nagyoperettje, a Macskák is, otthona, a Madách Színház pedig átépül).
A Trafó egy kísérlet: vajon sikerül-e a szabad, európai példák nyomába erednie egy hivatalos támogatással életre hívott intézménynek úgy, hogy egyszerre felel meg revizori elvárásoknak, profiként menedzseli a kultúrát, inspiratív környezetet kínál a lehető legfelkavaróbb művészet (pláne, ahogy a Trafó ars poeticája mondja: összművészet) teremtéséhez, és asztalainál marasztalja a pesti est vándorait.
Apropó, Pesti Est: Kornis Mihály színházi kulisszák mögé vezető ábécéje a Súgóban igazi gyöngysor, most a D-nél tart. Saccra van még benne két-három év, mire a Zs-nél (jut eszembe: Zsámbéki Gábor, a Katona direktora vezeti április óta az Európai Színházak Unióját), szóval mire a végén legördíti a függönyt, kis kötetnyi bölcsességgel leszünk gazdagabbak.
Szőnyei Tamás
