Hiába zajlottak 1998-ban világtendenciákat körvonalazó vagy akár morális töprengésekre is okot szolgáltató események, az év leglátványosabb eseménye sajnos, sajnos az az idétlen, kínos eset volt, amelynek szánalmas fejleményei Clinton-Lewinsky-ügyként, hülye megfogalmazásban cipzárgate-ként uralták a híradásokat. A huzavona egyetlen értelmes kérdése az volt, hogy hazudhat-e a nyilvánosságnak akárcsak a legbensőbb magánügyeit illetően is a világ első országának első embere. Ezzel szemben a közérdeklődés - nem kis részben a botránysajtónak köszönhetően - az elnöki nemi szerv izgalmainak mikéntjére és számosságára összpontosult, mígnem Clinton ellenfelei elérték, hogy elinduljon a maga bonyodalmas jogi útján az eljárás az elnök esetleges elmozdítására. Az őszi időközi választásokon aztán a demokraták nemhogy nem szenvedtek megszégyenítő vereséget, de kismértékben még erősödtek is. Az eredmény örvendetes módon csapta arcul a botrány által csak megerősített közvélekedést, miszerint az amerikaiak hülyék, következésképpen a világ vezető demokráciáját is helyes hülyék gyülekezetének tekinteni. Ennyiben a Clinton-ügy is alakított valamit a világ folyásán.
Az igazi esemény természetesen nem ez volt, hanem a még ´97 őszén, Délkelet-Ázsiából indult gazdasági világválság. Sorra kilehelték lelküket az angolkóros kistigrisek; Dél-Koreától Thaiföldön és Malajzián át Indonéziáig a legígéretesebben fejlődő gazdaságokról derült ki, hogy felfutásuk csak addig volt megalapozott, amíg kizárólag félrabszolgaként éhbérért foglalkoztatott lakosságuk kizsákmányolása hozta számukra a GDP-pontokat. Minden, ami ezenfelül volt - a beáramló nyerészkedő tőke, a megalapozatlan hitelek, a nagy állami beruházások -, lényegében fikción alapult, a növekedés töretlenségének fikcióján, amelybe a féldiktatórikus rendszerek csak nepotizmust és korrupciót invesztáltak. Ezek után két lehetőség kínálkozott: a nemzetközi - azaz a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által nyújtott - segítség és a vele járó életszínvonal-korlátozó és rendszerreformáló intézkedések elfogadása (Thaiföld és Dél-Korea esete), vagy a bezárkózás a globalizáció elől, némi diktatórikus szigorral kombinálva, amivel Malajzia próbálkozik.
A harmadik lehetőség, a rendszer összeomlása éppen a térség hosszú távon legfontosabb, mert messze legnépesebb országában, Indonéziában következett be, de itt csak jövőre dől el a meccs; vagy legalább az, milyen pályán kezdik el a játékot. Ha marad a diktatórikus rendszer, továbbra is véres tüntetésekről szólnak majd a hírek. Ha viszont lesz valamiféle demokratizálódás, akkor az országnak ki kell hordania az évtizedeken át elfojtott társadalmi és etnikai konfliktusokat.
Kína nem sodródott bele a válságba, a piacára kacsingató többi fejlett ország elnéző várakozása közepette, halad tovább rendíthetetlenül a piaci szocializmus sajátos útján, hűvös, de beszélő viszonyban legfontosabb partnereivel, Japánnal, Amerikával. India nem eléggé szabadpiaci ország ahhoz, hogy komolyan árthatott volna neki a válság. Új kormánya látványosan, atomrobbantással indított, de a késő őszi tartományi választások nem igazolták vissza a kardcsörtetést, amelyre az ősellenség Pakisztán hasonló gesztussal válaszolt, és ezzel még nagyobb öngólt vitt be magának, hiszen az amerikai szankciók sokkal jobban megviselik, mint Indiát. A délkelet-ázsiai válságövezet karéján belül most három hatalom néz farkasszemet egymással. A csendéletet északról és nyugatról az afganisztáni tálib horror és a közép-ázsiai klánuralmak zavarosa szegélyezi. A képben valóságos felüdülést jelent Irán: javában vívja belső küzdelmét, amelyben a reformista erők javuló pozícióik ellenére is távol vannak még a győzelemtől, így attól is, hogy ismét megszerezzék a Nyugat bizalmát, valamint az ezzel járó fellendülési lehetőséget.
A térség egyéb fejleményei nem mutatnak új vonásokat. Szaddám Huszein ismét egy fegyveres akció határáig ingerelte a nemzetek közösségét, konkrétan Amerikát; Izrael és a reménybeli palesztin állam huzavonája továbbra sem érkezett új szakaszba; és Törökország is ott tart, ahol egy éve: Európa nem kér belőle annyira, amennyire ő szeretné, változatlan belpolitikai ingatagságát pedig az év vége felé újabb kormányválság mutatta meg.
Európa különben is önmagával van elfoglalva. A német szociáldemokraták győzelme óta (azóta sem biztos, hogy a felállt kormány már a végleges-e, vagy netán egy még valóságosabb árnyékkabinet húzódik meg mögötte) az EU-n belül egyedül Spanyolországnak van tisztán konzervatív kormánya. Nem biztos, hogy ez túl jó nekünk, szlovénoknak, cseheknek, lengyeleknek, magyaroknak. A baloldali kormányok jobban szeretnek adni a lakosságuknak, mint költségvetést szigorítani, és ezért aligha lesznek nagylelkűek a közös pénztárral szemben, márpedig mi sokba fogunk kerülni. Nem adjuk magunkat olcsón, mert nem tudunk eléggé kevésbe kerülni. Mikor és hogyan kellünk vajon? A válaszhoz idén sem jutottunk közelebb.
Európa nyugati perifériáján, Észak-Írországban viszont - végső soron épp az Európai Unió közvetett, valamint Clinton elnök közvetlen nyomására és segítségével - biztató fordulatot vettek az események. A tavaly szeptemberben elkezdődött béketárgyalások áprilisban a belfasti egyezménybe torkolltak, amely Észak-Írország szuverenitását mintegy felosztja Észak-Írország, Írország és Nagy-Britannia között, valamint bonyolult hatalommegosztási mechanizmusok révén próbálja meg rendezni a másfél milliós lakosságú, fél-autonómmá váló tartomány önkormányzását. A vita most arról folyik, hogy a legnagyobb katolikus gerillaszervezet, az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) a rendőrség létszámcsökkentése és az önkormányzat beüzemelése után szerelje-e le önmagát (ahogy ők szeretnék), vagy a volt terroristák kormányzati részvételének a fegyverek beszolgáltatása legyen a feltétele (ahogy azt a protestáns pártok akarják). Ha ebben a csöppet sem mellékes kérdésben sikerül a nemzetközi közvetítők, valamint Ahern ír és Blair brit miniszterelnökök segítségével (nyomására) megállapodni, úgy Észak-Írországot semmi nem mentheti meg attól, hogy előbb-utóbb végleg lekerüljön a címoldalakról.
*
Európa délkeleti perifériáján meg Kosovo van, valamint a többi posztjugoszláv állam (közülük néhány időnként inkább hasonlít egy születésnapi zsúrba feledkező munkaterápiás intézetre, semmint komolyan veendő országra: az ünnepelt hatodszor is lefejeli a tortát, az ápolók meg kávéznak, és zavartan mosolyognak). Szlovénia a maga csendes-agresszív módján igyekezne a NATO és az EU tagjává válni, de úgy, hogy közben ne kelljen a mostaninál jobban nyitnia a külvilág felé; Macedónia polgárai - egy nemzetibb kormányra szavazva - menesztették az eddigi koalíciót, az eredmény még várat magára. Bosznia-Hercegovinában a nemzetközi protektorátus próbálja, meg kell hagyni, nem minden eredmény nélkül, normalizálni a viszonyokat, a nemzetközi közösség ügyesen, lépésről lépésre lavírozik az abszurd nacionalista hőzöngés és a modernizáció között: ha lesz türelmük végigcsinálni, akkor Bosznia nem csak egy nemzetközi segélyeket elnyelő fekete lyuk lehet a térképen. Horvátország kész kabaré: Franjo Tudjman elnök felesége, a nemzet Ankica asszonya titkos bankszámlákon tartotta a család összekuporgatott devizáit, a nem horvát nemzetiségű (történetesen muzulmán) szépségkirálynőtől elvették a címet és a koronát. Azaz elvették volna: a Miss díszeit emberi jogi szervezetek őrizték; a büszke és öntudatos horvátok így tudtak nemzetközi botrányt kavarni egy roppant primitív versengésből. Hatalmas a nemzet, mely ilyen potenciálokkal bír. A végére marad - mert máshol nem is említhető - Jugoszlávia: Szerbia és Crna Gora ezer sebből vérző szövetsége. Crna Gorában Milo Djukanovic - Slobodan Milosevic jugoszláv elnök újsütetű ellenlábasa - nyerte az elnökválasztásokat, ezért a döntésért meg is dicsérte a fekete hegyek népét a Nyugat, és amikor arról volt szó, hogy a kosovói hadműveletek és a rendezés elszabotálása miatt újfent embargóval sújtják Szerbiát, a podgoricai kormányt mindenki igyekezett megnyugtatni: Crna Gorát nem veszik zárlat alá. Az embargó - és a NATO-bombázás - végül elmaradt (hivatalosan: időlegesen felfüggesztették), de a kosovói válság csak nem akar megoldódni, hogy a ragya essen belé: Szerbia nem enged, hallani sem akar arról, hogy a déli tartomány nagyfokú önállóságot élvezzen vagy harmadik szövetségi köztársasággá váljon (az elszakadásnak már a gondolata is szentségtörésnek számít, ezért ne is beszéljünk erről). De a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok által kínált lehetőségeket - az autonómiát, a gyakorlatilag mesterségesen lassított elszakadási folyamatlehetőségét - hallva, az albánok, pontosabban az albán gerillák sem tojták le a lábukat a gyönyörtől. A háború, amely az utóbbi időben a falvakból a városokba látszik áttevődni, kimerítette Szerbiát és az albánokat egyaránt, de a vége mégsem látszik: a téli morgást tavaszi hadjáratok követték az eddigi délszláv háborúkban. Az albánok durcásan és vonakodva - és kizárólag feltételesen - fogadnak el minden békéltetési javaslatot, Szerbia pedig önlevében forr: nem tudja eldönteni, mennyire szabad nem komolyan venni a NATO fenyegetését. Mivel az ultimátum Kosovóra vonatkozik, odahaza vág rendet: a független sajtó nem kis részét kinyírták (erre az új sajtótörvény szolgáltatott alapot); a titkosszolgálat főnökét menesztették, akárcsak a légvédelmi parancsnokot és a hadsereg vezérkari főnökét, és tisztogatás volt az uralkodó szocialista pártban is. Csak találgatni lehet, hogy miért, de minden spekuláció oda fut ki: valami készül.
*
Afrikában nincs gyökeres változás, dúlt a terror Algériában, Szudánban százezrével haldokolnak a polgárháború fotogén éhezői, Sierra Leonéban nőket és gyerekeket csonkolnak az éppen vesztes oldal lézengő fegyveresei, Zaire-Kongóban új szövetségek között folyik egy határokon túlra is szélesíthető háború, egyedül Nigériában látszanak pislákoló fények, a legújabb katonai vezető egyelőre nem cáfolt rá demokratizálási ígéreteire. Dél-Afrikában a szembenézés és megbékélés folyamata bebizonyította ugyan, hogy a múltat nem könnyű eltörölni, de legalább őszinte és kitartó volt a szándék a feldolgozására.
Latin-Amerika a világválság támadásaival harcol, és nem kizárt, hogy megússza. Paraguaytól Ecuadoron át Venezueláig populista exdiktátorok és volt puccsisták ajánlanak társadalmi alternatívát, egyedül Kolumbiában történt valami, ahol az új hatalom szemlátomást komolyan gondolja, hogy a béke megér egy-két gesztust, és egyezkedik a baloldali felkelőkkel. Tanulságai miatt Pinochet perbe fogása az igazi hír, hiszen a volt diktátorok felelősségre vonásának elvi kérdésein keresztül a nemzetközi közösség mibenlétének problémáját is tovább árnyalhatja. De Pinochettől Idi Aminon, Mengisztun, némely kínai vezetőkön és Castrón át Milosevicig hosszú még az út.
Kovácsy Tibor
Makai József
