Magyar Narancs: Milyen volt a regény fogadtatása 1985-ben?
Jeanette Winterson: Kulturálisan nagyon más időket éltünk. Nem volt túl mókás dolog leszbikusnak vagy melegnek lenni Angliában. Viszont a nagy üzletláncok helyett rengeteg kis könyvesbolt működött, amelyekbe a megfelelő kapcsolatokon keresztül bárki eljuttathatta a könyveit. Ez nagyon fontos volt, hiszen még nem létezett közösségi média, legfeljebb a tévé vagy a rádió irodalmi adásaiban lehetett reklámozni egy-egy megjelenést. Ilyen körülmények között fokozatosan lett egyre népszerűbb a regényem, szájról szájra terjedt a híre. Aztán még a megjelenés évében megkaptam érte a legjobb első könyves szerzőnek járó Whitbread-díjat, így egy kicsivel több figyelem irányult rá, nem sokkal később pedig elkezdtünk tévésorozatot forgatni belőle a BBC-nek, ez utóbb BAFTA-t nyert. Nem azt akarom mondani, hogy régen minden jobb volt – ez hülyeség –, de akkoriban sokkal könnyebben megvethetted a lábad íróként, mint manapság a túlzsúfolt, idiótákkal és törtetőkkel teli irodalmi mezőnyben. Kulturális változást akartam elindítani a könyvemmel, és azóta is azt szeretném, hogy nyitottabbak legyenek az emberek. Nem kell azt gondolniuk, amit én gondolok, nem kell úgy élniük, ahogyan én élek, de nyitottság nélkül nem tudjuk elfogadni a különbségeket és a sokszínűséget.
MN: A független kiadók szerepe is fontos volt. A Nem a narancs az egyetlen gyümölcs is egy ilyen kiadó, a Pandora Press gondozásában jelent meg először.
JW: A nyolcvanas évek elején Angliában és az Egyesült Államokban rengeteg olyan független kiadó jött létre, amelyek kifejezetten női szerzők műveit publikálták. Már csak azért is, hogy egy kis változatosságot csempésszenek a fehér férfiak által uralt rendszerbe. A Pandora Press a Routledge & Kegan Paul alá tartozott, ahol szerkesztőként Philippa Brewster állította össze a női szerzők által írt, elsősorban non-fiction művek listáját. Eredetileg egy álláshirdetés miatt jelentkeztem nála, ám hamar kiderült, hogy nem nekem való a meghirdetett munka. De jót beszélgettünk Philippával, meséltem neki a családi hátteremről és az életemről, mire ő felajánlotta, hogy ha megírnám mindazt, amit elmondtam neki, szívesen kiadná. Abban a pillanatban nem voltam biztos benne, hogy komolyan gondolja, de én komolyan vettem, szóval gyorsan szereztem egy használt irodai írógépet, és nagyjából három hónap alatt el is készült a kézirat.
MN: A kötet 1991-es előszavában így fogalmazott: ez a könyv „semmiképpen nem önéletrajzi regény, mégis mindenképpen az”. Lehetséges, hogy műfaját tekintve az autofikcióhoz áll közel, ez azonban csak az elmúlt néhány évben lett felkapott fogalom, elsősorban olyan szerzőknek köszönhetően, mint Annie Ernaux vagy Karl Ove Knausgård.
JW: Akkoriban még nem létezett ez a kategória. Ez van, ha az ember megelőzi a korát, nincs még címke arra, amit csinál. Engem nem érdekelt az életrajziság, egyszerűen csak fikciós alakként akartam használni saját magamat. Az avatáromként léptem be az általam megalkotott világba. Mintha egy körzőt használtam volna, amelynek a fix pontja a valóság, a másik szárával megrajzolt kör pedig a képzelet által teremtett, korábban nem létező világ. Azt hiszem, ma már sokkal könnyebben megértik az olvasók, akik gyakran utólag tanulják meg, hogyan kell olvasni bizonyos szerzőket. Minden írónak azt üzenném: ne lepődjetek meg, ha eleinte félreértenek, vagy nem értenek titeket. Ha a saját utadat járod, időbe telik, mire mások is beérnek és csatlakoznak hozzád.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
