Már ha épp nem randizik (a férfiak teljesítményéről ágynaplót vezet), vagy nem álmodik. Folyamatosan levelekkel bombázza az adóhivatalt/népességnyilvántartót, amelyekben újabb és újabb névváltoztatást követel. Lehet, ez is csak álmában történik. De hát az álom én vagyok! Álmaiban megjelennek a babiloniak és az undok hettiták, párral persze közülük is összefekszik, az uralkodónak, legalábbis a gyanúja szerint Solveig (azaz Sara…, de leállok) anyukája is megvolt már. A lány mindenhová biciklivel megy, ami azzal jár (nemcsak itthon, hanem, úgy tűnik, Norvégiában is), hogy a bicikliket ellopják. Ez mind az álom, mind a valóság szintjén botrányos. És nagyon fájó. Hiszen a bicikli is, mint az álom, mélyen saját, mintha a társunkat szakítanák el tőlünk. Össze kell hát fogni világszinten, hogy az álombiciklik visszajussanak a tulajdonosokhoz!
Loe eddigi regényeiben is volt mindig egy-egy abszurd fordulat, de ennyire szürreális munkája még nem született, gondolnánk. Közben annyira nem is elképesztő a váltás, hiszen naponta éljük meg, ahogy összefolyik a képzeletünk a közösségi médiában elénk ömlő képekkel, ahogy a kapcsolataink szétőrlődnek a virtualitásban. Solveig is emiatt nem tud felkelni a kanapéról, és merül egyre mélyebbre egy – még csak nem is általa – elképzelt világban. Nem harsány mű ez, nem úgy nevettet, mint ahogy Loe-től megszoktuk. Mintha álmunkban rázna a… talán zokogás. Vagy…
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
