„Závada is jobb volt, amikor rímelt”, adta a főslammer szájába, és ezzel nem tudok egyetérteni. Persze, nehezebb befogadni az utóbbi időszakban született szövegeket, de megéri a próbálkozást. Závada Péter az Éngép verseit az elmúlt két évben írta. Az Éngép pedig a lírai én öntudatra ébredése és elhatárolódása a szerzőtől. Feltehetően egyfajta reakció is az utóbbi évek autofikciós trendjeire, csak épp megfordítva. Závada úgy látja, hogy a mai posztdigitális média- és tudásiparban rendkívül problematikus, hogy mit nevezünk Énnek. Van valami állandó mag? Vagy csak utólag írjuk vissza magunkra a saját narratív énünket? Az Éngép szerint itt egy minimum háromrétegű fikcionalizáltság zajlik. Egyrészt az internet és az azt szervező digitális (megfigyelési) kapitalizmus eleve színre visz egy szimulákrum világot, ahol avatárokként és felhasználókként vagyunk jelen. Másrészről a szöveg (a vers) már mindig is puszta nyelvi fikcióként vagy funkcióként mutatja fel az ént. „Harmadrészt pedig – mondja nekünk a szerző – a személyesen megtapasztalt én kezdettől fogva problémás, és az ezzel kapcsolatos szubjektumelméletek mind-mind mást mondanak az én, a self, az ego stb. kérdéseiről. A géppé válás mindnyájunkat fenyeget: egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy hibridizálódtunk, és hidraulikus automatákként vagy épp a felhőbe feltöltött transzhumán tudatokként betagozódtunk a technofeudalizmusba vagy még inkább: felhő-kapitalizmusba. Az Éngép én vagyok. Az Éngép az mindig valaki más.” A fülszöveg szerint ezek a szövegek nem parodizálnak, nem másolnak, nem újraalkotnak, hanem alkotnak: „Életrajzot, mondatokat, szabadságot és börtönt, személyeset és személytelent. (…) Okosan vagy hibázva.” És szerintem itt van a lényeg. A kísérletben. A bátorságban. (Jelenkor)
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!