Magyar Narancs: Pontosan tíz éve jött ki a Trapiti. Mi ösztönzött a meseírásra?
Darvasi László: Eljöttem addigi otthonomból éppen, ha ez fontos. Maradt utánam egy hatéves kisfiú, Áron, akit azóta is megverek még pingpongban. Akkor azt gondoltam, írok neki egy könyvet. Ennyi.
MN: Korábbi két gyerekkönyved inkább a tizenéveseknek szól. Miért fordultál a kisebbek felé a Pálcika, ha elindul történetével?
DL: Mert megint egy komoly váltás következett az életemben, és lementem kicsibe, hogy átvészeljem. Guggolva gondolkodtam, és írtam. Mint egy kisgyerek, talán. Na, most ez egyáltalán nem érdekes, és nem is kell, hogy szempont legyen. Csak talán annyiban, hogy mint tudjuk, a mesélés a legfontosabb terápiák egyike. És akkor megint ennyi.
Fotó: Sióréti Gábor
MN: Időközben nagy felfutása volt a magyar gyerekkönyvnek. Te miben látod a siker magyarázatát?
DL: Üzlet. Nagy, ármányos és fontos üzlet. Anyuka, apuka már nem annyira olvas, ellenben némi lelkifurdalástól vezérelve megpróbál úgy tenni, mintha a kultúrának ez a területe még fontos lenne neki. Mármint az írott betű világa. A gyereknek megveszi a könyvet, amit magának már nem annyira. A gyerekirodalmi világfesztivál nagy része, gondolom, kompenzáció. Meg persze iparág is. Ahová a pénz beszabadul, mert lát szaporodási lehetőséget, azt a területet jól megmozgatja, kidekázza, sterilizálja. Nem föltétlenül az ördögtől való mechanizmus ez, de nem árt érzékelni a hamis mozdulatokat. Az üzletelés vágya benyomult a magyar gyerekirodalomba is, és nagyon sok kevésbé szimpatikus dolgot tesz. Meg mintha föltalálná a spanyolviaszkot. Nahát, most a vámpírok meg a mutánsok a slágerek, ha jól értem. Jön be ezerrel a trendi hülyeség. De hiszen a Négyszögletű Kerek Erdő valahány kedves, számkivetett lénye valójában mutáns volt! Liberális mutánsok voltak, hát nem?!
MN: Rád nincsenek hatással a külföldi trendek?
DL: Azt hiszem, leragadtam Thomasnál, a mozdonynál. Szóval írom, ami nekem tetszik. De persze iszonyatos mennyiségű rajz- és animációs filmet láttam Áronnal mozikban. Hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy ezek a filmek például nem hatottak rám. Nekem az a fontos, mondjuk így, a legfontosabb, hogy tolassak oda a gyerekekhez. Megyek is iskolákba, művelődési otthonokba, havonta többször is. Tíz év alatt ezernyi gyerekkel találkoztam, föl nem tudom sorolni, hány helyen. Tényleg. És nagyon jó velük lenni. Nagyon szeretem a gyereket, a gyerekiséget, tehát nem értek hozzá. Ugye, van az a mondat, hogy engedjétek hozzám őket. Rendben. De ha én megyek hozzájuk, az is milyen jó. Pesterzsébeten volt nemrégen egy Trapiti-Rumini-rajzpályázat. A vetélkedő szünetében odajött hozzám egy ember, napszőke volt, egy méter magas, kábé harmadikos lehetett. Néz fölfelé. Pislog. Aztán azt mondja, író bácsi, én olvastam a Trapitit, és soha az életben nem fogom elfelejteni! Na, most egy ilyen mondat után pelenkázni kell a lelket.
MN: Ennél részletesebb észrevételekre is számíthatsz: az utóbbi időben egyre elterjedtebb és alaposabb a gyerekkönyvkritika. Szerinted korábban miért nem alakult ki ennek komolyabb hagyománya?
DL: Nem értek ehhez, nem is figyeltem. De azt gondolom, ha a meséről szóló kritikaírás nem is volt erőteljes korábban, a nyolcvanas, kilencvenes évek meseirodalma Lázár Ervinnel, Janikovszky Évával, Csukás Istvánnal, Békés Palival a szabadság, pontosabban a szabadságvágy kézenfekvő és lehetséges formájaként is működött. Megmutatta, hogy az élet differenciált, bonyolult, hogy nincsenek csak igenek és csak nemek, hogy árnyalatok vannak. Ráadásul, és akkor mondok egy merészet, és az állításomat inkább továbbgondolásra ajánlom, hogy tudniillik most a meseirodalom, legalábbis nálunk, a női egyenjogúság magára találásának, egyfajta fontos feminista erőfeszítésnek is része. Pontosabban arról lenne szó, és ez erősen árnyalja az előbbi állítást, hogy amíg a meseírók normálisan koedukált társaság lettek, addig a mesével mint irodalmi szakmával foglalkozó meghatározó tudósok, irodalmárok még mindig többnyire nők. Mert mintha a férfiaknak továbbra is snassz lenne az ádáz mesetudós szerepe. Kivételek persze akadnak. Szóval ez egy viszonylag szabad, kissé hálátlanul kezelt kulturális terület, bármilyen áldásos erőfeszítéseket is tesz jó néhány magyar kiadó. Nagy a katyvasz, mert bement a kiskertbe a magára találó, öntudatos nő, a bulvár, a pénz, a frusztráció, a gagyi és az igényesség. Továbbá kérek szépen egy fiatal Halász Juditot! Hanem működik manapság egy láthatatlan kritika is, aminek a létéért nem lehetünk eléggé hálásak. Ez pedig a rengeteg tanító, könyvtáros - szinte mindig nők - szelektáló, inspiráló, terelgető munkája. Nagyon komoly teljesítmények működnek a kevésbé látványos háttérben, kisvárosok kiskönyvtáraiban, külső kerületek lerakatkönyvtáraiban.
MN: Mennyiben különül el nálad - ha elkülönül egyáltalán - a meseírás és a "felnőttművek" alkotásának mechanizmusa?
DL: Ugye, van az a könnyű gondolatú toposz, hogy mesét könnyebb írni. Csak hát nem. Másként könnyebb, és másként nehezebb. Minden műfajnak megvannak a saját szabályai és törvényei, miért lenne könnyebb úgy gondolkodni, mint a gyerek? Amikor kistárcát írok, akkor abba a negyedórás penzumba igyekszem belevinni mindent, amit csak lehet. Kicsit zsugorítani kell, de az Úr is belefér a tárcába. Amikor mesét írok, abba is igyekszem belevinni mindent. Valamiképpen mindig a mindent kell fognunk. Hol a fülét, hol a farkát, hol a fenekét, hol a lába ujját.
MN: És mikor kerül képbe az illusztrátor? Ha jól látom, manapság szinte elképzelhetetlen egy gyerekkönyv képek nélkül.
DL: Igen, egyre fontosabb a vizualitás. Amerikai vagy német könyvesboltban olyan mesekönyveket látni, hogy szinte megszólalnak. Van ilyen itthon is, csak hát mennyi pénz kell ahhoz, hogy ezek a könyvek megtalálják az őket megillető helyet? Régebben a gyerekek többet fantáziáltak, képzelegtek. A maiak többet írnak és többet látnak. Iszonyatosan sokat látnak. Ehhez valamilyen módon alkalmazkodni kell. Igen, képek nélkül nincs mese. Nekem a régmúltból hirtelen a Mondák könyve jut eszembe. Ilyesmi könyv már nem menne. De nem baj. Az a jó, ha az író és a rajzoló egyenrangú partner. Nálam így volt ez a Trapitinél, Németh Gyurival. És így van ez Koncz Timivel, a Pálcika esetében. Hogy én mennyire szerettem azt a világot, amit a szövegek mellé rajzolt!
MN: Egyre többet hallani, hogy a régi mesék, ifjúsági regények elavultak. Hogyan látod, valóban lejárt a szavatosságuk?
DL: A világot, amiben a gyerek most él, száz évvel ezelőtti mesékből nem föltétlenül fogja megérteni. A száz évvel ezelőtti mesékben nincsen benne mindaz, ami a kedves, barátságos huszadik században történt velünk, és most is meghatároz bennünket, a gondolatainkat, az emlékeinket, a reflexeinket. Jó, Nemecsekéket örök kivételnek gondolom. A kánont szépen megmozdítani, tovább tolni, kicsit bontani belőle, a hangsúlyokat átrendezni nagyon nehéz, felelősségteljes dolog. Agyműtét és lélekműtét egyszerre. Tulajdonképpen hazaműtét is. Az új meséink megműtik a hazát, nem? De a kánon gyökeret eresztett, nem hagyja magát, miközben csak magáról szól már, és nem a körülötte épült, új vagy nagyon megváltozott kertről. Azt gondolom, hogy a Kincskeresőt, az Egri csillagokat nagyon ideje komolyabban megmozdítani. De, mondjuk, nem Wass Albert idealizált és hamis világának irányába. Jut eszembe, mondjunk egy halk, ökumenikus imát szegény Tévémaciért!
