Az író − aki egyszersmind a régi orosz irodalom kutatója – sokban a középkori szentéletrajzok példázatokban gazdag műfaját imitálja: számos szereplőt mozgat, de valójában csak egyetlen személy belső tökéletesedését ábrázolja. Ideális történelmi regény: valós helyszíneken és miliőben lejátszódó fiktív történet kitalált szereplőkkel. A könyv egy orosz orvos, Arszenyij élettörténete. A Fehér-tó melletti, nagy hírű Szent Cirill-kolostor közelében születik meg 1440-ben, és hosszú vándorlás után ugyanide tér vissza meghalni nyolcvanévesen. Füvesember nagyapja neveli, tőle tanulja az orvoslás és az olvasás szeretetét. Nagyapai örökségét, a nyírfakéregre írt receptúrákat és irodalmi szövegeket élete nagy részén át egy zsákban cipeli magával. Ám sokkal súlyosabb teherként nehezedik a vállára ifjúságának szörnyűséges vétke. Titkos szerelembe esik egy elárvult lánnyal, aki várandós lesz. Kapcsolatukat képtelen vállalni a világ előtt, abban bízik, hogy a születendő gyerek majd megszenteli a tilalmas viszonyt. Reméli, hogy segítség nélkül is képes lesz levezetni a szülést, de kudarcot vall: oka, sőt – akaratlanul − cselekvő részese lesz kedvese és fia borzalmas halálának. Az önvád csaknem megőrjíti, hiszen bűnére nincs bocsánat.
A teljes kétségbeesés és az önpusztítás helyett mégis az élet odaadó szolgálatát választja. Oroszországban dúl a pestis. Arszenyij faluról falura járva szembeszáll a dögvésszel, félelem nélkül nyúl a fekélyekhez, és végtelen kitartással, ellenszolgáltatás nélkül gyógyít szegényt és gazdagot, előbb tudással és tapasztalattal, később személyiségének kisugárzásával, kezének puszta érintésével. Nem is gyógyít, hanem visszaadja a betegek egészségét. Mindeközben pislákol benne a remény, hogy ezzel tehet valamit saját halottjaiért is. Abból indul ki, hogy akit nagyon szeretünk, az részünkké válik. Szerelme valamiképpen tovább él benne, és ily módon, miként betegeinek az életet, talán visszaadhatja neki is azt, amit elvett tőle. Így lesz a regény egyik meghatározó szólamává a kedves megidézése, a vele folytatott belső párbeszéd, a vele való azonosulás. (Az orvost jelentő orosz szó alighanem egy hazudni, megigézni jelentésű igéből ered, mondja Vodolazkin, ezen pedig azt kell értenünk, hogy „a szó meghatározó szerepet játszott a gyógyítás folyamatában”.)
A regény négy egyenlő részre oszlik. Ezek a szövegrészek megfelelnek a térben és időben hatalmas köröket leíró főhős négy létformájának, egyben az emberi élet legfontosabb stációinak. A tudás könyve tartalmazza a hős életének első meghatározó élményeit, A lemondás könyvében hátat fordít az orvosi sikernek, „félkegyelművé”, szent eszelőssé lesz, feladja személyiségét, kilép a világból, így kíván belépni abba az időntúliságba, ahová szerelmét képzeli. Nem jár sikerrel. Az út könyve Arszenyij jeruzsálemi utazásáról szól, az óorosz zarándoklatleírásokra emlékeztető formában. A „világ közepébe” utazik, oda, ahol a föld és a menny összeér, hátha ott felleli azt, amit (vagy akit) keres. Nem találja meg. A nyugalom könyvében visszatér szülőföldjére, beáll szerzetesnek, megkapja az örökkévalóság babérjaira utaló Laurosz nevet, és barlangi remeteként, ismét orvosként, gyógyító szentként él. Végül egy váratlan fordulattal ér körbe a regény cselekménye és ideje.
Vodolazkin „nem történelmi regénynek” nevezi művét. Joggal. A könyv különböző időkben játszódik, a múlt felől nézi a jelent és a jelen felől a múltat. A múltból a modernitásba átvezető tárgyak (pl. a középkori orosz erdőben előbukkanó pillepalackok), helyszínek és cselekményrészek gyakran figyelmeztetnek erre. A regénynek számos érvényes olvasata van: történelmi, történetfilozófiai, vallásfilozófiai, narratológiai és pszichológiai értelmezése egyaránt eredményes lehet. Igazi nyitott mű, ebben is emlékeztet Umberto Eco irodalomszemléletére és történelmi regényformáira. A Laurosz nem a nagy orosz irodalmi hagyományokat folytatja, nem Dosztojevszkijhez, Bulgakovhoz mérendő, alkotásmódját tekintve inkább a posztmodern történeti próza újabb kísérleteihez kapcsolódik. Nagy kultúrtipológiai példázataiban Oroszországról szól, de Európához és a világhoz, hozzánk beszél.
Arszenyij jeruzsálemi útitársa egy Milánó mellől való olasz ifjú, Ambrogio Flecchia. Igazi nyugat-európai reneszánsz ember, hajtja a megismerés vágya. A világvége pontos időpontját igyekszik kiszámítani, és úgy véli, hogy a terek végéhez (Oroszországhoz) és onnan elindulva a világ közepéhez (Jeruzsálemhez) közelítve megoldást találhat az idő rejtelmeire is. Ambrogio a nyugati, latin keresztények lineáris és célelvű időszemléletével tekint a világra. Megadatott neki a jövőbe tekintés képessége, ellát egészen a 20. századig, csak éppen saját szomorú végzetét nem látja előre. Arszenyij csodálja Ambrogio intellektuális képességeit, de másként viszonyul az időhöz. Önnön keleti keresztény, gyökereiben bizánci görög hagyományaihoz híven nem egyenes vonalú mozgásnak látja az időt, hanem spirálhoz hasonló, felfelé nyitott alakzatként érzékeli. Számára – orvosként és emberként – nincs kezdet és vég, nincs végső kárhozat. „Amíg ezen a földön van az ember, sok minden helyrehozható… nem minden betegség marad a testben, még a legszörnyűbb sem.” A regény pravoszláv spiritualizmustól (is) áthatott világában a boldogulás útja mindenki előtt nyitva áll. Van, aki hamar célhoz ér, van, akire roppant hosszú, kacskaringós út vár, de senki, a legelvetemültebb gonosztevő sem tévedhet el végleg.
„Semmi sem tűnik el, ami volt” – suttogja halkan, de ez a suttogás messze elhallatszik.
Fordította: Pálfalvi Lajos. Európa, 2015, 422 oldal, 3990 Ft
