Idén magyar civil jogvédő nyerte el az egyik legrangosabb német magándíjat – írja közleményében a Magyar Helsinki Bizottság.
A kasseli operaházban vasárnap ünnepélyes keretek között adták át Kőszeg Ferencnek a polgárok díját, az ún. „Értelem prizmáját” (Das Glas der Vernunft). Az 1990-ben alapított és először egy évvel később kiosztott szobrot olyan személyek vehetik át, akik munkásságukkal bizonyították, hogy türelemmel és megértéssel sikerülhet lebontani a világnézeti korlátokat, illetve, akik képesek voltak megmutatni, hogy az egyén hatással lehet akár az ellenséges környezetére is. Az évente kiosztott díjjal tízezer eurós jutalom is jár, amit a kasseli polgárok közadakozással gyűjtenek össze.
Kőszeg Ferencet az adományozók nevében Fischer Ádám karmester, a Magyar Helsinki Bizottság tagja köszöntötte. Beszédet mondott Erhard Busek, Ausztria egykori alkancellárja is.
| ||
Kőszeg Ferenc (1939) gyerekként átélte a holokausztot és Budapest ostromát, orvos édesapja munkaszolgálatosként halt meg, őt és édesanyját Slachta Margit bújtatta. A szovjet csapatok bevonulása után röplapkészítés és -terjesztés miatt 1957-ben két hónapra vizsgálati fogságba került. A magyar–latin szakos diploma megszerzése után a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz került, majd 1975-ben az Európa Könyvkiadó szerkesztője lett. Innen 1979-ben bocsátották el, mert a Charta ’77 csehszlovák ellenzéki mozgalom vezetőinek szabadon bocsátását követelő aláírásgyűjtés egyik szervezője volt. Ettől kezdve nyíltan szembeszegült a pártállami rendszerrel, a demokratikus ellenzék meghatározó figurája lett. Egyik alapító szerkesztője az illegális (szamizdat) folyóiratnak, a Beszélőnek, valamint alapítója a Szegényeket Támogató Alapnak (SZETA). Fontos szerepet vállalt az SZDSZ megszervezésében. Pártja delegáltjaként részt vett a békés rendszerváltást lehetővé tevő nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon. 1990 és 1998 között az SZDSZ országgyűlési képviselője volt.
Jogot ugyan nem végzett, rendszerellenzéki társai között mégis az egyik legkövetkezetesebb képviselője volt annak, hogy a jog eszközeivel kényszerítsék ki a hatalomtól a polgárokat megillető, a pártállami alkotmányban deklarált, de a gyakorlatban megtagadott szabadságjogokat. Egyik alapítója volt a Független Jogvédő Szolgálatnak (1988) és a Magyar Helsinki Bizottságnak, amely idén októberben ünnepli fennállásának 25. évét. Kőszeg ma is tiszteletbeli elnöke a szervezetnek, amely leginkább a menekültek jogvédelméről, a börtönök és más zárt intézetek ellenőrzéséről, a hatósági önkény elleni fellépésről, sikeres strasbourgi ügyeiről, illetve a jogállam és az alkotmányosság melletti elkötelezettségéről ismert.
Az első kasseli díjazott a német újraegyesítésben kulcsszerepet játszó Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter volt. Később is több politikust tüntettek ki, köztük Klaus von Dohnanyi hamburgi polgármestert, Carl Friedrich von Weizsäcker német államfőt vagy Joachim Gauckot, aki most tölti be ezt a pozíciót. Világhírű művészek is részesültek az elismerésből: a hegedűművész Yehudi Menuhin, a képzőművész bolgár Christo, a kínai Ai Weiwei, valamint a cseh-osztrák író, Pavel Kohout. Tavaly a társadalomtudós Jürgen Habermas volt az ünnepelt. Kivételes esetben szervezeteket is díjaztak, így a ZDF szerkesztőségét és az orosz Memorialt. Magyar állampolgárok közül Kőszeg Ferenc előtt eddig csak Horn Gyula miniszterelnök vehette át az elismerést 1995-ben.
*
A Narancs pedig hadd köszöntse egyik nálunk közölt írásával a „K. történetei” sorozatból.
Fényképek
2004 tavaszán K. megtorpant a Millenáris szamizdatkiállításának egyik tablója előtt. A plakátméretűre felnagyított fényképen önmagát láthatta. Szaladt, a fotós olyan pillanatban kapta le, amikor mindkét lába a levegőben volt, s így lebegni látszott a talaj fölött. A futó alak körül zavartan szétszórt csoportban öltönyös, ám rossz arcú férfiak. Hogy megöregedtem, gondolta K., és mennyivel alacsonyabb is vagyok. Hanem a fekete aktatáska, az most is a régi. De nem maradt ideje nosztalgiázni. Néhány szemfüles fotós észrevette, és kérték, hadd fényképezzék le a régi képe előtt.
| ||
A K. követéséről és futásáról készült kilenc fénykép a demokratikus ellenzék történetének egyik legismertebb dokumentuma. A fotós azonban még a képeknél is ismertebb: Demszky Gábornak hívják. A követők 1982. június 4-én reggel tűntek fel Demszky lakása előtt. Három állami rendszámú autóval, két hatalmas BMW-vel és egy Opel Senatorral közlekedtek, ilyen, akkor egymillió forint értékű kocsija senkinek nem volt Magyarországon. K. ekkor, házassági válsága kellős közepén Matolay Magdinál lakott, a Tűzoltó utcában. Demszky ide vitte haza a Trabantján, nyomában a három luxuslimuzinnal. Kilencedikén reggel, a 6-os villamoson két férfi szorosan K. mellé állt. Az ismerős autók lépésben haladtak a villamos mellett. K. munkahelyén, a körúti Erkel könyvesboltban az eladóknak hamar feltűnt a bolt előtt szobrozó bizarr csoportozat. Abban mindenki megegyezett, hogy ezek csak rendőrök lehetnek. Néhányan biztosan tudták, hogy itt állítottak csapdát egy szökésben lévő bűnözőnek. Amikor K. kiment ebédelni, a követők ismét a nyomába szegődtek. Ahogy visszaért az üzletbe, Sch. kartárs, a boltvezető diadalmas kiáltással fogadta: „Ide figyeljen, ezek maga miatt vannak itt!” „Nem gondoltam, hogy ilyen létezhet” – mondta halkan Éva, K. egyetlen bizalmasa.
A városban persze hamar híre ment, hogy most K.-t követik, a barátai sorra felkeresték. K. örült, ha záráskor várta valaki, nem volt kellemes egyedül sétálni hat-nyolc lökdösődő, fenyegetőző pasas között. K.-t bosszantotta, ha a villamos vagy autóbusz elment az orra előtt, ezért többnyire futott néhány lépést a megállóban vesztegelő jármű után. A követők viszont ezt nem szerették: a méltóságukat csorbította, ha a célszemély futásra kényszerítette őket. „Nem szeretünk futni”, mondta egyszer az ortopéd fejű főkövető. „Ha még egyszer futni mer, szétrúgjuk a pofáját!” „Magának követésre van parancsa, nem társalgásra” – felelte K., és maga sem tudta, honnan került a szájába ez a katonás nyelvezet.
A következő este K. elhívta Magdi Tűzoltó utcai lakásába Demszkyt és Rajk Lászlót. Elmondta, hogy másnap reggel bemegy a Budapesti Rendőr-főkapitányság Deák téri épületébe, és feljelentést tesz az ismeretlen zaklatók ellen. Előtte azonban érdemes lenne néhány felvételt készíteni, amelyeken jól látszanak a követők. Megbeszélték, hogy másnap reggel nyolckor Demszky és Rajk a Liliom utcában várja K.-t.
Az összeesküvők minden lehetséges konspirációs hibát elkövettek. A megállapodás ellenére összevissza telefonálgattak. Másnap nyolckor K., az örök késő még öltözködés közben az ablakon kihajolva merőn nézett a Liliom utca felé, látja-e vajon a társait. Rajk az éppen begipszelt lábával, mint egy oszlop kiállt a Tűzoltó utca sarkára, és látványosan várt. A követők azonban csak a kaput lesték, úgy tetszett, nem vették észre Rajkot. K. lement az utcára, a követők szépen körülvették, tipegtek körülötte, lökdösődtek és gorombáskodtak, de tudomásul vették, hogy nem a Körút felé mennek, mint az előző két napon, hanem az ellenkező irányba. Amikor mintegy tizenöt méterre volt Demszky kocsijától, K. futni kezdett. A követők szétszóródtak, volt, aki a nyomába eredt, volt, aki elébe akart vágni, Demszky meg kattogtatta gépét. K. beugrott a kocsiba, Demszky lenyomta a zárgombot. A főkövető egy darabig rángatta az ajtót, arra azonban, úgy látszik, nem volt engedélye, hogy betörje az ablakot. Így modellt állva a kocsi előtt rázta az öklét, és várta, hogy a csodakocsik hátramenetben végigszáguldjanak az egyirányú Tűzoltó utcán. A környékbeli lakók meg a gyerekkórház betegei az ablakokhoz tódultak, és döbbenten nézték az akciófilmbe illő jelenetet. K.-ék elmentek a Deák térre, hogy K. megtegye a feljelentést az ismeretlen zaklatók ellen. A követők egyszerre kámforrá váltak, majd akkor bukkantak fel újra, amikor K. elindult a bolt felé.
K.-nak azonban volt erre a napra még egy terve. A bolt pinceraktárának az ablaka a Kürt utcára nézett, itt csúsztatták le egy rövid csúszdán a beérkező új könyveket. Errefelé könnyű volt kilépni az utcára, K. meg is tette, s nem látott követőket sehol. A szökéshez Kozák Gyula segítségére volt szüksége. A szociológusnak rengeteg ismerőse volt, imádott autózni, ő volt a Beszélő egyik fő szállítója. K. arra kérte, vigye el valami nyugalmas helyre, ahol követők nélkül eltölthetik Magdival a hétvégét. Kozák pillanatok alatt intézkedett, szerzett házat, szervezett lakást a találkozáshoz. K. még mindig nem akarta elhinni, hogy a Kürt utcát nem figyelik. Ez az elemi logikának is ellentmondott, hiszen a bolt előtt ácsorgó követők láthatták, hogy a vevők teli szatyor könyvvel mennek ki a boltból, a könyvek mégse fogynak, valahol tehát csak be kell hozni az új könyveket. Úgy tetszett azonban, hogy a gondolkodás nem tartozott a követők feladatkörébe.
A bolt 6-kor zárt, de K. munkaideje aznap csak 4-ig tartott, másnap pedig szabad szombatos volt. Négy előtt szólt Évának, hogy el akar tűnni a követők elől, néhány perc múlva menjen le a pincébe, és zárja be utána a pinceablakot. Arra is megkérte, ha megérkezik Magdi, ahogy megbeszélték, mondja meg neki, hogy Petri lakására menjen. Ezután K. szépen végigsétált a Kürt utcán, és elballagott a közeli Eötvös utcába. A következő héten a kollégák elmesélték, hogy a követők 4 és 6 között újra meg újra bejöttek a boltba, és egyre idegesebben keresték K.-t. Záráskor odaálltak a boltajtó és a személyzeti bejáró elé, és kétségbeesetten kiáltoztak: Itt nincs, ott sincs?
Leányfalun Bollobás Enikő várta őket, a rendszerváltás után az MDF-kormány diplomatája Washingtonban. Átadta a háza kulcsát, és a gyerekeivel indult vissza Pestre. Mielőtt azonban távozott volna, átjött a szomszéd: Karinthy Ferenc. Cinit érdekelte az ellenzék, és érdekelte a követés története. Minduntalan rákérdezett a részletekre. „Én egy realista író vagyok, mondta, engem érdekel, hogy pontosan hogyan történtek a dolgok.” Végül felajánlotta, megkéri Aczélt, állítsa le a követést. Cserébe az ellenzék ne adja át a nyugati sajtónak a fényképeket. K. mormolt valamit, amit Karinthy beleegyezésnek értelmezhetett, holott csak annyit jelentett: majd meglátjuk.
A követés június 22. körül szép csendben abbamaradt. A panasztevőket sorra behívták a Legfőbb Ügyészségre. Dr. Pócsi Lajos, a politikai (állambiztonsági) osztály vezetője úgy viselkedett velük, mintha gyanúsítottak lennének. Amikor K. jelezte, hogy ki szeretne menni a mellékhelyiségbe, Pócsi ingerülten azt válaszolta, nem tudja kiengedni, mert nincs kísérő. „De hiszen én panaszos vagyok, nem gyanúsított”, mondta K. „Önként jöttem be, akkor megyek el, amikor akarok. De egyébként nem akarok.” „Téved” – felelte Pócsi. „Kihallgatás közben nem mehet el.” Aztán sóhajtott, és személyesen kísérte el K.-t pisilni. Kis Jánosnak megmondta: nem helyesli az efféle utcai módszereket. Megvan a kellő jogi alap arra, hogy büntetőeljárás induljon a szamizdatkészítők ellen. Pócsinak igaza lett: ősztől házkutatások kezdődtek, büntetőeljárások indultak. De mégsem lett igaza: a büntetőeljárások éppúgy kifulladtak, mint a követés. A rendszer agonizált, hörgött, csapkodott, de már nem voltak esélyei.
