2007-ben botrányt és provokációt kiáltott a francia irodalmi közvélemény, amikor is az új regény pápája, Alain Robbe-Grillet 85 évesen lefóliázva és felvágatlanul közreadta legújabb (és legutolsó) művét. Mert hát - hangoztatták - az akadémia tagjainak erkölcsi felelősségük van, és az Érzelmes regény perverz, pedofil kínzásai nem nevezhetők éppen léleknemesítő olvasmánynak. (Ugyanakkor miről beszélünk, most, a pornóipar másodvirágzásának lejárta után?!) Csakhogy a mind tematikusan, mind attitűdjét tekintve szadista, azaz egyértelműen sade-i ihletésű "regény" távolról sem értelmezhető ilyen egysíkúan. Talán erre hívná fel a figyelmet a mű tagolása is: 238 számozott bekezdés és két számozatlan sor - az emberről.
Pont negyven évvel az Érzelmes regény megjelenése előtt Robbe-Grillet előszót írt a Justine legutolsó változatának új kiadásához, amelyben részletesen tanulmányozza Sade alkotói módszerét. Sade félénk férfi volt, az aprólékosan szabályozott és megrendezett szenvedélyek nála az írás aktusában teljesedtek ki, hiszen a normákkal szembeszegülő és az őt kitaszító társadalom ártalmasságát hirdető libertinus maga sem vágyott másra, mint rendre, érthető és értelmezhető kódokra. Valami ilyesmi történik Robbe-Grillet-nél is.
Amennyiben a regényforma klasszikus kánonjai szerint olvassuk, az Érzelmes regény könynyen fejlődésregénynek vagy nevelésregénynek tűnhet, amely egy vérfertőző kapcsolat beteljesülését követi végig számtalan egymásba fonódó, valóban kemény, perverz és pedofil kínzást leíró történeten keresztül. Ettől az olvasók egy része felháborodik, másik része úgy a felénél elkezd unatkozni, bár a java csak azután jön. De az már nem számít, mert egy idő után a sok csörlő, szúró- és vágóeszköz, csordogáló vagy patakzó testnedv egyszerűen már nem érdekes, közhelyessé válik. Robbe-Grillet úgy tudja az érdeklődést mégis fenntartani, hogy ezeken a pontokon előrukkol valami veretes irodalmi, illetve megbízható történelmi példával. Folyamatosan egymásba játssza a barbár szokásoktól nem mentes (történelmi) valóságot és a fikciót, de az már kinek-kinek az érzékenységén múlik, feltűnik-e, hogy ezek az idézett jelenetek sokkal inkább alkalmat adhatnak a megrökönyödésre, mint a (félig-meddig) fantázia szülte szadoerotikus kínzásnemek. Feltűnik-e, hogy épp azok a regény leginkább realista elemei, amelyeket egy Háború és béke volumenű könyvben lazán átlapoznánk: a leánykereskedelem törvényi szabályozása és a vonatkozó adórendeletek, az árverezésre váró, halálra ítélt kislányok erős közép-európai akcentusa vagy hogy "(...) néhány rendőr, aki civilben tehetséges amatőr fotográfus is, számtalan képet készített a leánykáról a mártírium során, melyek aztán az összes fényűző szado-pedofilisztikus magazinban meg fognak jelenni. Sőt, még az is lehet, hogy nagy alakú albumot készítenek belőle, melyben a csodás képeket valamely neves író kommentárjaival fogják közreadni." És talán annak is szöget kellene ütni a fejünkbe, hogy a válogatott kínzások kiválasztásánál "ízlést" emleget.
Az egyik legnagyobb francia hetilap kritikusa azt írta, hogy a szöveg helyenként majdnem absztrakt tartalmat ad az eseményeknek. Nyilván mérsékelni akarta a reakciókat. De miért csak majdnem? Egy másfajta olvasatban az Érzelmes regény másról sem szól, mint az irodalmi hagyományról, a normákról ("valójában minden tilos, ami szórakoztató"), az írói hivatásról, és ez az értelmezési mód még csak másodlagosnak sem mondható, hiszen erről tanúskodik maga a fülszöveg is: "Szándékosan valami másról van itt szó. Másfajta illendőségről és másfajta valószerűségről..." Az első bekezdés persze lehet egy kórterem vagy börtöncella leírása is, de ugyanúgy az irodalmi téré: "A hely, ahol vagyok, első látásra jellegtelennek, hogy úgy mondjam, fehérnek tűnik: nem valami ragyogó fehér ez, inkább valami eldöntetlen, (...) szinte hiányzó árnyalat. (...) Az ilyen térben egyébként nincs se meleg, se hideg; ami tovább erősíti, bár komolyabb meggyőződés nélkül, a hely közönyös érdektelenségét." Kemény kritika ez, erősen pesszimista hang. A folytatásban aztán bekúszik valami színes látomás, feldereng egy erősen rokokós tér, majd kikerekedik a történet, amelyben időről időre feltűnik egy-egy több mint árulkodó önreflexív mondat: "Jogosan merül fel a kérdés, hogy voltaképp mit is ábrázol e ritkaságszámba menő irreális allegória (...)". A kínzások két kulcsmotívuma egyben a regény két legfontosabb műfaji sajátosságának is nevezhető: a hátra kötött kezek megint csak Sade mindent kiforgató és visszájára fordító írásmódjára utalnak, a végsőkig szétfeszített lábak, helyükről kimozdított ízületek pedig akár a regényforma immáron ötven éve, az új regény megjelenése óta feszegetett kereteire is vonatkozhatnak. És Descartes - akiben Robbe-Grillet mellett Simone de Beauvoir is Sade-párhuzamot látott - sem véletlenül tűnik fel végül: "hosszú alvás után az ember nehezen tudja tisztán elválasztani az álmot a valóságtól". Ha csak altatjuk az olvasót, nincs is min csodálkozni.
Nos, ez alkalommal Robbe-Grillet az olvasót fizikailag is igyekszik bevonni a befogadás aktusába: őt magát is erőszakos cselekedetre készteti. De ha szabad tenni egy javaslatot, ne vágjuk fel egyszerre a könyv összes lapját, ki-ki érzékenységéhez és absztrakciós képességeihez mérten vagdalkozzon ezen igen mívesen, bár néha - előnyére! - barokkosan (túl)fordított esszé lapjai között.
Fordította Dunajcsik Mátyás. Magvető, 2009, 224 oldal, 2990 Ft
